Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)
Lakner Lajos: Irodalmi kultusz, történetiség, aktualitás. A kultuszkutatás útjain
Lakner Lajos IRODALMI KULTUSZ, TÖRTÉNETISÉG, AKTUALITÁS A kultuszkutatás útjain Kultuszkutatás és irodalomtudományi kontextus A magyarországi kultuszkutatás már (vagy alig?) több mint másfél évtizedet tudhat maga mögött. Ez alatt az idő alatt jelentős mennyiségű cikk, tanulmánykötet és könyv látott napvilágot: Dávidházi Péter kutatást megalapozó Shakespeare-könyve, a kultusz-konferenciák kötetei, Margócsy István Petőfi- monográfiája a költő kultuszát elemző fejezettel, Kalla Zsuzsa és Ratzky Rita Petőfi-relikviákat bemutató, Praznovszky Mihály a 19. századi magyar irodalom szokásrendjét elemző munkája és nem utolsósorban Tverdota György A komor föltámadás titka című könyve.1 E tanulmányokból adódó tanulságok nem szűkíthetők le az irodalmi kultusz intézményére, mert a vizsgált jelenségek az irodalmi alrendszer működésének egészét érintik. A kultuszok kutatói rendre beleütköznek például a kánon, a hagyományok, a kritika- és recepciótörténet, az irodalom alrendszerként való elkülönülése, a szerző státusza, az irodalom kulturális jelentéseket termelő szerepe és az olvasás kérdéseibe. Mindez arra utal, hogy az irodalmi kultusz vizsgálata nélkül az irodalom modern kori történetének számos problémája értelmezhetetlen vagy kevésbé jól megérthető lenne, vagyis a kultusz az irodalmi rendszernek nem járulékos eleme. Nem küzdeni kell tehát ellene, hanem értelmezni. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy az irodalmi közbeszédben vajmi keveset változott az irodalmi kultusz megítélése. Az irodalmi közvélekedés, sőt nem egy meghatározó irodalomtörténészünk és kritikusunk szerint ugyanis a kultusz még mindig az irodalmi kommunikáció negatív, káros tényezője: zavarja a művek esztétikai befogadását, elfedi az igazi, a valódi műalkotást, lehetetlenné teszi az olvasást, kiszolgáltatja az irodalmat más, nem esztétikai érdekeltségű használatok számára, vagyis idegen elemekkel terheli meg az esztétikai befogadást, lehetetlenné teszi a tisztán esztétikai tapasztalatot és oda nem illő szempontokat visz be az irodalomtudományi vizsgálódásba. Nincs más hátra tehát mint lebontani, felszámolni, száműzni, vagy legalább ostorozni és nevetségessé tenni. Még Margócsy István is, aki pedig igazán jól ismeri a kultusz természetrajzát, Ottlik Géza Buda című regénye kapcsán komolyan megfontolandónak tartja a kérdést: „Hogyan lehet (s lehet-e egyáltalán) akkor most, sok mítosszal terhelve, egyszerűen olvasni ezt a regényt?". Azért kell leszámolni a kultusszal - véli sokan másokhoz hasonlóan -, hogy megtisztítsuk a szöveget, s hozzáférhessünk a valódi, az igazi műhöz.2 E szándék láttán nem aka11
