Sárközi Éva (szerk.): Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról (Budapest, 2009)

ÁTTEKINTÉS - Tarián Tamás: Citius, altius, fortius. A Nyugat és a sport

járt, az egyik elfogadott értelmezés szerint harci játékot látva a fociösszecsapásban: „Óh, szennyes, nagyszerű izgalom! háború! hősiesség! / Óh, hogy rohanok s rohanunk, amikor nekilendül a front / s a csatár! / Óh, hogy remeg a régi fiú, hogy az ellenfélt leszereljék! / Óh, hogy remegek, ha kavarodás van a másik kapunál! // Remegés az egész, jó s rossz, ahogy a játék áll, hősi, brutális / izgalom... - óh, tudom én, a tömeg csak ilyenre kapható! / De tömeg vagyok én is és gyerek: alig jöttem ki, máris / a régi gimnazista vagyok, könyvmoly és jótanuló, //a medvestestű, lomha fiú, aki utálta a tornát, / de a futball érdekelte, s aki maga is / volt center a nagyerdei tisztásokon... Óh, ha sodorják / vissza az évek, az a fiú úgy látja, hogy ma is // ott rúgja a labdát, ő maga, vagy utódja, az erdei pályán” Az erős keresztrímű költemény időmértékes-hangsúlyos kevertsége kiválóan alkalmas a játék és a szurkolás hullámzásának érzékeltetésére. A Futballversenyen akaratlan minta is nem egy későbbi foci- és sportvers nosztalgikus és testáló (kettős) időszerkezetéhez.

A Vereség után I—III. tétele 1954. július 25. és augusztus 12. között keletkezett, s az NSZK ellen elvesztett labdarúgó világbajnoki döntőt siratta, illetve értelmezte. A III. tétel a magyar ódaköltészet páratlan darabja. „A futball-ver- sem - rögzítette Szabó Lőrinc a magyarázott életmű, a Vers és valóság számára a vershármasról. - Ma sem értem és ma is fáj, miért nem közölték?" A kommentár sebzett személyessége a versben is jelen van: az I. tételbe, „a mámoros ország”, „Bernben a küzdő Tizenegy” mellé/után a teljes Szabó Lőrinc tulajdonnévvel írja be magát a beszélő. (A régebbi és az újabb futballvers is nagybetűvel, Tizenegynek mondja a csapatot.)

A Nyugat harmadik nemzedékéből Jékely Zoltán nevéhez fűződik a legnevezetesebb foci-versvallomás, a Futballisták. 1946-ban, öt évvel a folyóirat megszűnte után íródott. Utolsó nyolc sorát mottóként veszi át a leghíresebb magyar futballregényt (A pálya szélén, 1963) megalkotó Mándy Iván, a Nyugat egyik szellemi örököse („- Mindig lesz a nagyvárosok határán / egy-egy letarolt gyepű rét, / hol hűvös alkonyati órán / hallani e mély dobzenét, // mely mérföldekről mágnesez magához / labdaéhes diákot és inast / s egy-egy bolyongó, dérütött pasast, / ki eltűnődve dől a kapufához”. A pálya szélén alapján forgatott 1973-as Sándor Pál-film, a Régi idők focija röppentette fel a közelmúlt évtizedek egyik hazai alap-szállóigéjét („Kell egy csapat"), nyomokban ez a hangulat él tovább Esterházy Péter (Utazás a tizenhatos mélyére, 2006; Semmi művészet, 2008 stb.) és Darvasi László (A titokzatos világválogatott, 2006 stb.) futballmotivikát is érvényesítő könyveiben. A focinak és a gombfocinak (valamint a kártyának és a sakknak) kötetek sorában elkötelezett Tandori Dezső Szép Ernő tántoríthatatlan híve, Jékely Zoltán egyik legjobb értője, az atletikus testfelépítésű (és a bridzsben világklasszis) Ottlik Gézának „tanítványként” elsőrangú ismerője (nemegyszer egy „4x100-as [irodalmi] váltóban” látja stafétázni magukat). Ottlik - A Nyugatról című, a folyóirat jelentőségéről, specifikumairól, megszűntéről, virtuális megmaradásáról szóló, talán legszebb írás szerzője - az 1989-es

83