Sárközi Éva (szerk.): Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról (Budapest, 2009)
ÁTTEKINTÉS - Kelevéz Ágnes: A Nyugat jubileumi és emlékszámainak üzenete
halogatja a cikk megírását, bevallja, hogy mennyire nem akarja vállalni a felkérésből következő szubjektív hangnemet („Tudom, mennyire utálod azokat, akik lírikusról lírizálnak”), majd utóbb - szinte szemünk láttára - találja meg a rendhagyó, önmegszólító vallomásosság dialógikus módját. Vitatkozva magával és a feladattal, mégis felidézi közös fiatalságukat, pályakezdésüket, s az önmagával feleselő gondolatmenet részeként leírja a helyzetből következően, mintegy hallgatólagosan elvárt ünneplő mondatot is: „Fejlődése nincs. Vannak nagy költők is kik megszerezték a halhatatlanságot. Ő nem ilyen. Mindig a folytonosság volt, a szakadatlan Egy. Halhatatlannak született. - Ezt írom. Diktálj."31 Fenyő Miksa is a feladat nehézségét fogalmazza meg, kérdés formájában: „Babits Mihály portréját próbálom idézni, de hogyan megfogni, megrögzíteni ezt a nyugtalan hajósát az öt világrész minden tengerének, az óperenciáknak, a bolygó csillagok kiszáradt tengerágyainak? hogyan, micsoda jelekből kitapogatni szeszélyes útvonalát, [...] ki tudja mindezt kihüvelyezni?”32 A szerzői számokban a résztvevők leginkább nem áttekintő, szakmai szempontú elemzéssel, hanem egyszerűen a megszólalás tényével legitimálják az ünnepelt alkotók teljesítményét mint kiemelkedő értéket, vagyis egy írói műhely közösségének tagjaiként a nevük súlyát adják ahhoz a szerkesztői döntéshez, hogy valakit önmaguk közül olyan irodalmi értéknek tekintenek, aki önálló folyóiratszámot, egy kvázi-tanulmánykötet kaphat. Ennek a szubjektív, szépirodalmi, esszéisztikus hangnak az is az oka, hogy a szerzők jelentős része szépíró, akik közül bár szinte mindenki ír kritikát, de nem szakmaszerűen műveli az irodalomtörténetet, ahogy például Schöpflin Aladár, Dóczy Jenő vagy Révay József, akik valóban részletes elemzéseket írnak. A tematikus számnak, mint kollektív értékelő gesztusnak a fontosságát mutatja Gellért Oszkár visszaemlékezése, melyben a Móricz-, illetve a Babits-számok szerkesztésének körülményeit eleveníti fel: „[...] Osvát napokig gondolkozott, milyen formában kellene a tervről Babitsot értesíteni, hogy meg ne sértődjék, amiért a Nyugat hamarabb ad ki egy Móricz-számot, mint egy Babits-számot.”33 Nem pusztán személyes érzékenység az, ami a háttérben körvonalazódik, hanem a döntésnek a közösségen belüli és a külvilág felé is képviselt üzenete a lényeges, melynek komoly tétje van: azt közli, hogy kit helyez a szerkesztőség, a kánon élére. A következő nyugatos, aki ünnepi számot kapott, az ország határain kívül tartózkodó Ignotus. Ugyanennek, az 1924-es évnek decemberében, tizenhárom szerző szól róla, s bár a névsor színvonalas,34 mégis inkább csak formálisan, kötelességszerűen elvégzett az a feladat, amit a szám létrehozásával el31 Kosztolányi Dezső, Párbeszéd magammal, Nyugat, 1924,7,484. 32 Fenyő Miksa, Strófák Babitsról, Nyugat, 1924, 7, 495. 33 Gellért Oszkár, Egy író élete: 1, 1902-1925, Budapest, Bibliotheca, 1958, 454. 34 Nyugat, 1924, 23, 661-718. - Az Ignotus-szám szerzői: Babits Mihály, Schöpflin Aladár, Ignotus, Pikier Gyula, Fenyő Miksa, Dóczy Jenő, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Tersánszky Józsi Jenő, Földi Mihály, Feleky Géza, Elek Artúr, Ferenczi Sándor, Móricz Zsigmond. 66
