Sárközi Éva (szerk.): Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról (Budapest, 2009)

ÁTTEKINTÉS - Eisemann György: A modernitás médiuma

belőlük ezzel a dinamikával, amire addig nem is látszottak képesnek. E poétika multimedialitása szét akarja zúzni a reprezentálás középkori és modern írásos változatait, mindazt, ami által ugyanakkor hatalmas erővel képes hirdetni magát. Alkotásmódja az írásbeliség hajnalán megfogalmazott tagadás platóni paradoxonét idézi, mellyel a filozófus írásban állította, hogy az írás - művészeti távlaton - semmire sem használható. A Phaidrosz című dialógusában fogalmazta meg, hogy „Aki azt hiszi, hogy művészetét írásban hátrahagyhatja, nemkülönben az, aki átveszi, abban a hiszemben, hogy az írás alapján világos és szilárd lesz a tudása, együgyűséggel van telítve” Az írások látszólag „értelmes lényekként beszélnek, de ha megkérdezed valamelyik szavukat, hogy jobban megértsd: egy és ugyanaz mindig, amit jelezni tudnak.”8

Mindebből következik, hogy napjaink informatikai változása, a könyv kultuszának visszaszorulása vagy módosulása Ady lírája esetében roppant érdekes feladatok elé állíthatja az irodalomtudomány azon részét, mely ezt a tendenciát hajlandó tudomásul venni. A médiumokkal észlelt médiumok tapasztalata ugyanis éppen annak az írásnak a mellőzését jelenti, melytől Ady költészete elrugaszkodni kívánt, illetve amelynek paradox megtagadásával válhatott poétikája az olvasásban elementáris hatású megnyilatkozássá. Maga a multime- dialitás azonban csak akkor értelmezhető annak ami, ha éppen abból a közegből vetül rá viszonos tekintet, mely immár nem a sajátja: az íráséból. Az önnön írását áthúzó Ady-líra értelmezése így az irodalomtudomány legaktuálisabb feladataival ekvivalens művelet lehet: ha szakmánkat kiszorítják az elektronikus ikonizáció korszakának ajtaján, visszatérhet az ikonizáció nyelvi értelmezésének ablakán.

A Nyugat médiumában tehát bőven megférnek egymással, sőt, egymást erősítik a klasszikus modernitás immanens ellentétei: a babitsi latinitás kultúrája és az Ady-féle „allegro barbaro” hangja, de ami nemigen fér ide, az az avantgárd.9 Befejezésül csak a látás kutatásának olyan kitűnőségére lehet hivatkozni mint Balázs Béla, aki a futurista festészet talán legtalálóbb esztétista kritikáját adta 1912-ben. Igaz, kissé inadekvát módon - ám a Nyugat médiuma felől következetesen - az írása nyomán akarja elképzeltetni a festményt, hogy éppen ezen átmenet hiányát fogyatékosságnak mutatva értékelje le Boccioni és társai műveit. „Hogy milyen az a kép, mely ez omnibuszt ábrázolja, azt úgyis hiába írnám le, kedves olvasó. Nem tudnád elképzelni.” A térben rögzíthető időfolyamat gondolata pedig - láttuk - szintén teljesen idegen a Nyugat azon do- logiságától, mely a maga terével egyúttal temporalitásának távlatát is felnyitni

8 Idézi, és a bölcsészet új lehetőségeit taglalja: Nyíri Kristóf, Multimédia és új bölcsészettudomány = http://www.hunfi.hu/nyiri/termtud.html

9 A Nyugat és az avantgárd, a futurizmus viszonyához és Balázs Béla kritikájához lásd: Sze- gedy-Maszák Mihály, Világirodalmi távlat megteremtése: 1908: Megjelenik a Nyugat című folyóirat első száma = A magyar irodalom történetei: 1800-tól 1919-ig, szerk. Sz.-M. M. - Veres András, Budapest, Gondolat, 2007, 704-722.

58