Sárközi Éva (szerk.): Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról (Budapest, 2009)
Utószó: Tverdota György: A Nyugat-konferencia elébe és A Nyugat népe kötet végére
lenne az önismeret, mint ezeknek a nehéz dolgoknak a megoldása, mint szellemi diszpozíciónk átvilágítása? 1908-ban, 1915-ben, 1926-ban vagy 1938-ban is elképzelhető volt, hogy az olvasó a folyóirat friss számát kezébe véve lelkesedett a benne olvasottakért vagy bosszankodott miattuk. Dühösen vagy unottan félredobta a folyóiratszámot vagy felhívta a barátai figyelmét a benne található versre, prózára vagy esszére. Ma már, a bennünket az említett évszámoktól elválasztó időtáv, a csöppet sem békés befogadástörténet lerakodott üledékei lehetetlenné teszik, hogy az ilyen spontán, közvetlen, reflektálatlan tetszésnemtetszés révén érdemi viszonyt alakítsunk ki azzal, ami nyugatos minőségként írható le. Azok a buta, ízetlen, üres, gyermeteg megnyilatkozások, amelyekkel nap mint nap találkozom a Nyugat kapcsán vagy ürügyén, arra figyelmeztetnek, hogy ez az önismeret szakmai felkészültséget: történeti tájékozottságot, irodalomértést, elméleti vértezettséget igényel. Legalábbis azok részéről, akik azt a feladatot vállalták magukra, hogy eligazítsák a diákot, az olvasó közönséget, az irodalomszerető orvost vagy mérnököt a század szellemi és irodalmi dzsungelében. Meggondolkodtató ugyanis, hogy az igényesebb fórumokban megjelent, komolyabb szellemi készültséggel rendelkező szerzők által a Nyugatról írt visszatekintések, méltatások is nem egyszer összemosnak nagyon különböző jelenségeket, egy-egy szerző teljesítményének megítélésében, egy-egy vita értelmének felderítésében melléfognak, hibásan használnak fogalmakat. Aggálytalanul emlegetik „a Nyugatot”, mintha bizony a folyóirat 1908-tól 1941-ig semmilyen lényegi változáson nem ment volna át. Ignotust és Babitsot, Osvátot és Hatványt, Adyt és Kosztolányit nyugatosként tartva számon kiiktatják azokat a mérföldnyi különbségeket, amelyek egy-egy nyugatos szerzőt más nyugato- soktól elválasztanak, hogy csak két jellegzetes anomáliát említsek. A folyóirat árnyalt megértése tehát korántsem egyszerű feladat. Ezért gondolom azt, hogy mi itt nem egyszerűen egy 100 éve született irodalmi folyóiratot ünnepelni gyűltünk össze, sem pedig azért, hogy mielőtt érdemi feladatainkhoz hozzáfognánk, szellemi edzést, gyakorlatozást folytassunk egy épp aktuális esemény ürügyén. Azért vagyunk együtt, mert a Nyugat, s vele a XX. századi modernizáció kérdése nélkülünk nem oldható meg megfelelőképpen. A jelenlévő előadók és hallgatóság és az elhangzott előadások nyomtatott változatát olvasó szakértő közönség az írástudóknak azt a rétegét képviselik, amely nélkülözhetetlen a mai ember irodalmi önismeretének megszerzéséhez. Vajon alkalmasak vagyunk-e ezt a feladatot megfelelőképpen elvégezni? Mit tudunk kiaknázni ma abból a hatalmas örökségből, amelyet Ady, Babits, Móricz, Kosztolányi, Osvát és Ignotus és az utánuk következők halmoztak föl? Erre ad választ a konferencia és az előadásai tanulmányváltozatából összeállított kötet. Ámde nem egy terminológiai szótár szócikkeiből vizsgázunk, nem is egy kronológiai adathalmaz visszakérődzése a dolgunk. Ne feledjük: a Nyugattal való 421
