Sárközi Éva (szerk.): Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról (Budapest, 2009)

A NYUGAT UTOLSÓ ÉVTIZEDE ÉS UTÓÉLETE - Bartal Mária: Orfikus impulzusok Weöres Sándor költészetében

Kenyeres Zoltán monográfiájában már felhívta a figyelmet a térbeli mozgások (gyaloglás, vándorlás) jelentésességére Weöres verseiben,32 33 és nem egy elemző emelte ki a fent és lent irányának, a gravitáció és a repülés egzisztenciális metaforizálásának jelentőségét a költő szinte valamennyi szövegében. Itt csupán két jellegzetes poétikai eljárásra szeretném felhívni a figyelmet. Az első a pretextusok térkoncepciójának termékeny újraalkotása a költői szövegekben. Két példát említenék: a Médeia című szöveg esetében a hérakleitoszi töredékek hamvasi fordításából megismert térbeli oppozíciósorozatok, valamint a paradoxonok és kiazmusok szövegstrukturáló alkalmazása, illetve Euripidész Médeia című tragédiájában a testrészeknek megfelelő lélekrészek pitagoreus felfogásának kiaknázása (amelyet Kerényi Károly 1938-as Pythagoras és Orpheus33 című, vélhetően Weöres által is ismert írása elemez) és azoknak a görög szövegben megtalálható térbeli metaforáknak a továbbgondolása, amelyek az ellenfél és a barát, idegen és hozzátartozó között érzékelhető határvonal fájdalmas kimozdítására és elbizonytalanodására hívják fel a figyelmet. Kiemelhető annak a tragédia egészén végigfutó párhuzamnak a jelentéses újraírása, amely Médeia testének nyílásai, a szülés, születés és halál, illetve a Szümplegadesz szikláinak hasadéka között létesül, amelyen keresztül Medeia segítségével az Argó hajó sikeresen áthaladt: „mit ért szülni e két fiút... / mire kerülted el kék Szümpléga- desz / szirtfokát, vendég-megölő vizét? (1262-1264), amely utóbbit a tragédia második felében Athén mint távoli kapu, a leszboszi költészet mitikus helyeként, a menekülés lehetőségeként vált fel.34 Az euripidészi szöveg hátborzongató befejezése, ahol Médeia alvilági hatalomként megölt gyermekeivel második napként tündököl a tereiből kiszorított Iászón fölött, Weöresnél a Nap horizonton befutott pályájának és a katabasisok ciklikusan ismétlődő, átíródó sorozatának, illetve a lírai hangokhoz ideiglenesen rendelődő terek feszültségeként íródik újra. Médeia, aki a görög tragédia számos pontján ’éptjpr]-nek (hazátlannak, számkivetettnek, elhagyatottnak, magányosnak) nevezi magát, a záróképben a kozmikus ’epr)pía (pusztaság, magány, hiány) csak számára létrejövő terében tartózkodik. Értelmezésem szerint Weöres szövegének Medeia címe a poétikai alakzatok által orfikus értelemben kiépülő excentrikus, külső tér neveként olvasható.

Második példám az Orpheus című vers szövege, amely izgalmas párbeszédbe lép Ovidius Metamorphoses című költeményének X. és XI. könyvével és Rilke Orpheus. Eurydike. Hermes című versével. A halál állapotába jutás Ovidiusnál

32 Például: Kenyeres Zoltán, Tündérsíp: Weöres Sándorról, Budapest, Szépirodalmi, 1983, 153, 238.

33 Kerényi Károly, Pythagoras és Orpheus, Athenaeum, 1938, 4-37.; Kötetben: K. IC, Halhatatlanság és Apollón-vallás: Ókortudományi tanulmányok 1918-1943, Budapest, Magvető, 1984, 293-322.

34 Rehm, Rush, The Play of Space: Spatial Transformation in Greek Tragedy, Princeton - Oxford, Oxford University, 2002, 254, 255, 258, 264.

395