Sárközi Éva (szerk.): Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról (Budapest, 2009)
A NYUGAT UTOLSÓ ÉVTIZEDE ÉS UTÓÉLETE - Dávidházi Péter: „És sorsot vetének". A kihagyás poétikája Babits Jónás könyvében
Ezért szorgalmazza az eredeti héber és görög szöveghez való visszatérést, mert e nyelveken „szólott az Isten lelke”, a fordítások ellenben mégiscsak emberi művek, „és nem lehet az embernek olyan méltósága, mint az Istenének”17 Az utóbbi kitétel persze fontos, de mégsem alapjában érinti a szöveg státusát, hiszen a jó fordítás Károli harmadik pontja értelmében képes lehet „mindenestől épen” közvetíteni és képviselni a szent szöveget. Eszerint Károli mint fordító szemében mindhárom fajtájú módosítás Isten elleni vétek, Babits azonban nem fordít, hanem átkölt, s létrehozott szövegének státuskülönbsége nyilvánvaló, ha Károli iménti alapelveihez viszonyítjuk. Költői elbeszélésnek nevezett átirata nyilvánvalóan nem próbál Isten akaratának olyan tökéletes foglalata lenni, hogy ezáltal szent írásnak tartassák, mint a nemzeti nyelvekre lefordított Biblia. Míg a fordítást elvileg olyan átiratnak szokták tekinteni, amely (módosításainak következményeit, sőt mintegy önmagát eltörölvén) nem változtat az eredeti szöveg státusán, Babits tisztában volt azzal, hogy az ő átköltése eleve más státusúnak minősül, mondhatni változtatásai jellegétől és mértékétől függetlenül. Előfordulhatott azóta, hogy Babits művét egy-egy prédikáció idézte, de biztosan nem mint szent szöveget; ugyanerre vall, hogy akkor se lehetne esküdni rátett kézzel, ha az átköltés a Biblia egészére kiterjedt volna. Egyszerűbben szólva: mivel Babits itt szerzőként és mint költői elbeszélést jegyzi átiratát, ezáltal szimbolikusan jelzi, hogy az nem Isten műve, hanem az övé. Míg fiatalkori versfordításai egy csoportjánál úgy érezte, hogy (a maga kedvére és céljaira készült átköltések lévén) nehéz volna igazi apjukat megnevezni, s fordításnak is legföljebb azért hívta őket, mert eredetiknek még kevésbé merte volna,18 az általa írt Jónás könyve esetében nem habozik magát tüntetni fel szerzőnek, azaz (saját analógiája értelmében) apának, s műfaját nyilván azért is határozza meg költői elbeszélésként, mert az eredetit képviselő szent szövegnek, közvetlenül az Atya gyermekének nem akarná nevezni. (Az eredetileg külön megjelent Jónás imájában kifejezetten arra vágyik, hogy majd úgy szólhasson, „mint Ő súgja,” de a Jónás könyve esetében volt már egy isteni kinyilatkoztatásnak tekintett bibliai szöveg, s az attól eltérő változatot ezen a logikán belül nehéz lett volna ugyanazon kinyilatkoztató sugallatának tulajdonítani.) Ennélfogva az átköltés szerzője nem törekszik az alapul vett bibliai szöveg épségének megtartására hozzátétel, elvétel és megváltoztatás nélkül, mint a Biblia fordítója, s ha az átköltése alapjául vett bibliai szöveget akár ugyanúgy a saját hite erős és mozdíthatatlan reguláinak tekinti is, mint a Biblia fordítója a fordítandó szöveget, ez nem kötelezi arra, hogy feladja költői szabadságát és igyekezzék tartózkodni az eltérésektől. 17 Uo. 18 Babits Mihály, Előszó = B. M., Pávatollak: Műfordítások, Táltos, 1920, 5-6.; Vő.; Uő., Előszó = B. M. Kisebb műfordításai, Budapest, Athenaeum, 1939, (Babits Mihály összegyűjtött munkái, 9), 2. 367
