Sárközi Éva (szerk.): Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról (Budapest, 2009)

NYUGAT 1908-1919 - Schiller Erzsébet: A kortárs képzőművészet megjelenési módjai a korai Nyugatban

kell felfognunk, hogy a festészetet jellemző szavakkal beszélünk a költészetről és fordítva, mivel ez a befogadó természetéből, képzettségéből fakad, aki a számára ismerősebb módon akarja megfogalmazni a saját élményét. „Hiszen megszoktuk már” - írja - „[...] ne annyira közvetlen tapasztalatokra figyeljünk, mint inkább a hatásokra, a mozgásra, a visszhangra, amely a mű nyomán ott bent támad.” Ő például egy Ady-vers párját egy Beardsley-rajzon találja meg. Az Ady-vers formája, „szertelenségei” ellentmondásos indulatai, Ady műfajokba, addig megszokott hangulatokba nem besorolható „monumentális vers-költészete" hasonló visszhangot ver benne, mint Beardsley-nek a formákat megvető rajza, szenvedélye, kitörő indulatai. Ugyanakkor a festők vers-értéséről tanúskodik, hogy nem próbálták Adyt illusztrálni - a különböző művészeti ágak alkotásai nem fordíthatók át egymásba: „nem lehet történetek alakjában kihámozni, nem lehet prózára, vagy festésre lefordítani.”

Míg a műkritikus Lengyel Géza a festészeti terminológiák alkalmazását tartja természetesnek az irodalmi élmény kifejezésére, Tóth Árpád - a Nyugatnak ugyanebben a számában — Góth Móric képeit nézve írja: „kedvenc poétáim csiszolt szonettjeit juttatják eszembe”. A képek leírásából érthetővé válik, miért éppen a szonett: lírai gondolat, tömör egybekomponálás, ellentétes színek jellemzik Góth kiállított képeit.7

A képzőművészet és az irodalom egyik legősibb találkozási pontja az ekphra- sis. A fogalom az ókori, retorikai fogásként értelmezett képleírások óta kitágult, sok mindent értünk rajta a narrációban játszott szerepétől függően.8 Itt ekphra- sison egyszerűen azt a jelenséget értem, mikor a képek a vizuális közegből a verbális közegbe kerülnek. Valós képek, vizuális műalkotások verbális megjelenítései és csak a szövegben létező képek irodalmi igényű leírásai közül mutatok be néhányat, azt remélve, hogy ez ad egyfajta rálátást a Nyugatnak a kortárs képzőművészethez való viszonyára.

Füst Milán rövid párbeszéde Gulácsyról egy valaha létező, mára megsemmisült vagy a közönség számára nem hozzáférhető kép leírását is tartalmazza.9 A párbeszéd felfedi Gulácsy rokonságát az irodalommal, nemcsak nyilvánvalóan közös témáit: „félig irodalmi szemléletről” beszél ugyanis Füst. Az „öngyötrő lehatolás” csak akkor hozhat létre ilyen képeket, ha az irodalomban és az azt képileg megragadni kívánó hangulat mélyén valami közöset talál. A kiállításon a legkedvesebb képét regénynek tartja: „És van egy kicsiny képe, gyönyörű kis regény: nehéz, sivár délután van a mezőn, egy hosszú köpenyű, görbedő7 Tóth Árpád, Góth Móric képei, Nyugat, 1909,10-11, 602-603.

8 Vő. pl.: Geller, Leonid, Voszkresenyije ponyjatyija ili Szlovo ob ekfraszisze = Ekfraszisz V russzkoj lityerature: Trudi lozannszkogo szimpóziuma, szerk. Leonyid Geller, Moszkva, MIK, 2002; Tar Ibolya, Az ekphrasis túlnő önmagán = Szó és kép: A művészi kifejezés szemiotikája és ikonográfiája, szerk. Kiss Attila Atilla, Szőnyi György Endre, Szeged, JATEPress, 2003, (Ikono- lógia és műértelmezés, 9), 971-80.

9 Füst Milán, Párbeszéd Gulácsiról, Nyugat, 1909, 20, 454-455.

266