Sárközi Éva (szerk.): Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról (Budapest, 2009)
ÁTTEKINTÉS - Kulcsár Szabó Ernő: A Nyugat kultúrafogalma és kulturális orientációja
János egyszer már elvégzett."39 Láttuk, Babits számára a hagyomány elvi meg- előzhetetlensége viszont azt jelenti, hogy nélküle a mindenkori jelen még az önmegértés elemi lehetőségétől is meg van fosztva. Identitásunkat ezért nem az Ignotus képzelte módon kapjuk a múltból, hanem az örökül kapott sajátnak a hordozó erejére támaszkodva nyerjük el. Ám bármily kibékíthetetlen e két pozíció, nem egészen véletlen, hogy a Nyugat egész történetét tekintve úgyszólván egyensúlyban tartják egymást. A pozitivista kulturális materializmus hagyományfelfogása ugyanis éppúgy a 19. század utolsó harmadának episztémétörténeti horizontjában áll, mint a dialektikáját vesztett szellem műveltségszerkezeti vitalitásának - nagyon jellemzően szintén 19. századi - biológiai kontaminációja: „ha a gyökér elvész, - fogalmaz so- kadszorra Babits - a legtávolabbi virág is kihal. Aki a görög hagyományt félti, a gyökereket félti. Vagy: mondjuk a törzset, amelyből egész európai kultúránk kihajtott, s amely egységet ád neki, ahogy a törzs ád egységet a fának. Az eu39 Ignotus, Hagyomány és egyéniség, Nyugat, 1908, 2,105. - Mindenekelőtt a történetiségnek ez az egyszerű haladványként értett szerkezete az, ami a csak egyirányú és átvitelszerű kulturális hatást ismerő Ignotus szemében már kezdettől fogva eltünteti (vagy végtelenül elje- lentékteleníti) a kulturális képződés mindenfajta individualitását. „Kelet népé’’-től - így az azonos című cikk különös okfejtése - „az emberiségnek [ezért] kevés [...] a várnivalója, s legvadabb erőfeszítésének sincs több foganatja, mint hogy későn és tökéletlen még egyszer megcsinálja, amit egyebütt már el is felejtettek. A nyelve lehet, hogy csak neki szép, s költői lehet, hogy csak az ő szívéhez szólnak. Lehet, hogy csak helye van a világban, de nyomot nem hagy benne, s amin csügg, értéktelen, s amit akar, mértéktelen.’’: Ignotus, Kelet népe, Nyugat, 1908,1, 3. - A Nyugat kulturális érvelése szembetűnő mód másutt is olyan pozíciókba manőverezi magát, ahol az ún. nagy kultúrák iránti már-már admirativ elkötelezettség a kisebbek leplezetlen mellőzésével vagy leértékelésével jár együtt. „Az új nemzeti államok elkülönült civilizációi idővel amúgy is tarthatatlanná válnak” - olvassuk majd két évtizeddel később a közép-európai térség (egyébként ritkán tárgyalt) kulturális kérdései kapcsán, - „mert kultúrális alapjaik gyengék ahhoz, hogy önálló kultúréletet élhessenek.” Papp, i. m., 239. - A A/ywgaí-kutatásnak láthatólag még ezután kell szembesülnie azzal, hogy ez az értékek sokfélesége jegyében létesült nagyhatású folyóirat - a kicsinyek kulturális mássága iránti közömbösségével - miért éppen saját életvalósága, a regionális kultúraértelmezés tekintetében hagyta hátra az egyik legkérdésesebb örökséget. (Szép és nagyszabású kivételként természetesen emlékeztetnünk kell itt Kosztolányi 1930-as írására, A magyar nyelv helye a földgolyón : Nyiltlevél Antoine Meillet úrhoz, a Collége de France tanárjához címmel: Nyugat, 1930, 14, 81-92.) - Értelemszerűen része lehet e mulasztásban még annak a századeleji nagynemzeti tudatnak, amelynek emlékezete lényegében csak az első háború után szembesült saját illúziói történeti igazolhatatlanságával. A történeti önértelmezés sokkal mélyebb rétegeit érintheti, mert a kulturális megértés nem-reflektált premisszáira is visszamutathat annak feltárása, vajon mit is tekintett a Nyugat kulturálisan jelentősnek. Mert ha igaz a kultúra fogalmát értékfogalomként kezelő Max Weber ama megfigyelése, hogy „az empirikus valóság azért és annyiban »kultúra« a számunkra, mert és amennyiben értékeszmékkel hozzuk vonatkozásba, a kultúra [tehát] a valóságnak azokat - és csak azokat - az alkotórészeit foglalja magában, amelyek e vonatkozásban válnak jelentőssé a számunkra”: Weber, i. m., 175. - akkor a mindenkori a kulturalitás mértéke maga is nagyban függvénye annak, milyen szelekció szerint és mit tekintünk kulturálisan egyáltalán jelentősnek. 22
