Sárközi Éva (szerk.): Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról (Budapest, 2009)
ÁTTEKINTÉS - Kulcsár Szabó Ernő: A Nyugat kultúrafogalma és kulturális orientációja
golt sokféleségét a lapon belül elsősorban Babits képviselte,17 már olyan vizsgálódási távlatot igényelt volna, amely fölé emelkedik a Nyugat nem változatlan, de minden nézetkülönbség ellenére is következetes irodalmi ideológiájának. Az erre adható válaszokhoz csak a Nyugatban implikált kultúrafelfogások nem-te- matizált (s föl sem mindig ismert) premisszáinak és azok episztémétörténeti indexeinek föltárása segíthet hozzá. Ezek hiányában ugyanis a „nyugatosság” kulturális mibenléte meglehetősen változó arculatot, stabilizálhatatlan, a pers- pektivizmusnak kiszolgáltatott vonásokat mutathat. Amint az egyébként Kenyeres Zoltán hat évvel későbbi tanulmányának nézetében azután be is következik: „Amit [...] máig »nyugatosságnak« nevez a literátus köztudat, az 1916 után [is] [...] az etikum [volt]: a magatartás, az erkölcsi humanizmus.”18 A nyugatosság emblematikus integráló tényezőjének utóbb tehát mégsem a kulturális-, hanem az erkölcsi humanizmus bizonyul... Mármost ha a Nyugat szellemiségének közös karakterjegye a kulturális helyett még a Kenyeres korrektiv értelmezésében is egyfajta erkölcsi humanizmusra korlátozódik, okkal vethető föl a kérdés, mi szilárdítja meg egyáltalán a Nyugatról alkotható egységes kulturális képzetek alapjait. Egységes-e a „nyugatosság” kulturális képzete egyáltalán? Hosszabb távon hordképes, tehát a hatástörténet élő közegéből ki nem reflektált, választ erre a kérdésre csak a Nyugat szövegein túlra is kiterjesztett kultúratudományi alapkutatás adhatna. A jelen keretek között mindössze annyi kockáztatható meg, hogy a Nyugat kultúráról alkotott elképzelései nagy valószínűséggel abban a térben artikulálódnak és oszlanak meg, amelyet mindenekelőtt Ignotus, illetve Babits pozíciói határolnak. S ez még akkor is így van, ha szigorúan a kulturális tájékozódás szak- szerűségét tekintve, Ignotus felkészültsége sem történeti mélység, sem tárgyi szélesség dolgában nem fogható a Babitséhoz. Kettejük között leginkább még Schöpflin karakteresen explikálható kultúrafogalma19 biztosít bizonyosfajta érint„nagy hangsúlyt azonban nem helyezett az eredetközösségre’’: Gergely András, Széchenyi István, Pozsony, Kalligram, 2006, 96. 17 „A magyar kultúra legbenső lényegében sokszínű; tág és tárt; hatásokat és benyomásokat magába olvasztó; különböző fajok lelki hozadékát egységesítő; messzi horizontokat átölelő.”: 1939-ből idézi Kenyeres, i. m., 82. - Babits egyébként ezt a gondolatot először nem Németh Lászlóval szemben, hanem 1930-ban, az „osztálypolitikára és osztálytudatra” alapított irodalmi baloldal ellenében fogalmazta meg: „De melyik kultúra volt valaha autochton? Minden igazi szellemi termékenység kölcsönhatások eredménye. A szellem, ha csak önmagából táplálkozik, elsorvad, mint a test is; így sorvad el a vak ember szelleme, s a süketé, ha magára hagyják. Életerős fajok kívülről házasodnak, s a magyar kultúra története egész folyamán kíváltképen és szükségszerűen exogam természetű.’’: Babits Mihály, Baloldal és nyugatosság, Nyugat, 1930,15,158. 18 Kenyeres, i. m., 18. 19 „Én nem érthetek mást a hagyomány szó alatt, mint az eddigi fejlődésből leszűrődött eredmények gyűjtőfogalmát, azt az örökséget, amelyet az ősök harcaik, küzdelmeik, munkájuk, tudásuk árán összegyűjtöttek és ránk hagytak. Ettől elrugaszkodni semmiképpen sem lehet. Annak a ténynek, hogy Magyarországon másfél évszázadig török hódoltság volt, éppúgy része van 15
