Sárközi Éva (szerk.): Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról (Budapest, 2009)

NYUGAT 1908-1919 - Kosztolánczy Tibor: Gyulai és Osvát

vei tudatosítja: ha innen nézem a dolgot, így van, ha onnan nézem, úgy van; a közbülső sávban megtalálható valahol az igazság: az „igazság" - és akkor már nincs is.

1887-ben például művészet és erkölcs viszonyáról értekezik, alaptételét ekként formalizálva: a költészet fő célja nem erkölcsi üzenetek közvetítése, hanem a művészi szép megalkotása, de erkölcsösség nélkül művészi szép sem képzelhető el. Ehhez végig hűséges marad, ám sorozatos kiegészítéseivel egyre inkább hatálytalanítja az eredendően is tünékeny bizonyosságot: „Bizonyára a költészet és erkölcs között nincs ellenkezés, sőt egy bizonyos pontig egymás szövetségesei, de sohasem rabszolgái. A költészet még az esetben is használhat az erkölcsnek, amikor semmi kapcsolatban nincs vele, de mint rabszolgája akkor sem támogathatja eléggé, ha a kapcsolat valóban szoros [...] A költészet nem az elvont erkölcs rajza, hanem az élő emberi szívé, a szenvedély és viszonyok ezer változatában. A valóban szép soha nem lehet erkölcstelen, de az erkölcsös még magában nem szép, s a szép mű az erkölcsiségre is nem tisztán erkölcsi irányával hat.”58 1894-ben a történelmi regényhez szükséges két legfontosabb tényező, a tárgyismeret és az alkotóerő viszonyát a következőképpen körvonalazza: „Annyi bizonyos, hogy történelmi tanulmány nélkül senki sem írhat sikerült történelmi drámát vagy regényt, de maga a tanulmány még senkit sem tett költővé. A költői fölfogást, a költői tehetséget semmi sem pótolja. E nélkül csak történelmi tudományunkat fogjuk fitogtatni, pusztán ezzel csak a képzelem üres játékait űzzük. A kettő egymásra hatása szüli a sikert” majd rövid átvezetés után figyelmeztet: „Azonban a tanulmány aggodalmasságának éppen úgy megvannak a maga örvényei, mint a tanulmány nélküli költői szárnyalás könnyelműségének. A történelmi aprólékosság, a régiségbúvári előszeretet, a jogos költői szabadság megvetése a túlságba vesző történelmi hűség miatt nemcsak megbéníthatják a költői szárnyalást, hanem árthatnak a történelmi szellem hathatós kifejezésének is. Itt is, mint a művészetben mindenütt, nem a külső, az esetleges, a mellékes a fő, hanem a lényeges és jellemző. A mellőzés éppen oly kötelessége a művésznek, mint a továbbképzés.” Majd mielőtt rátérne konkrét művek elemzésére, még megjegyzi, hogy „a költői szabadságnak mindenesetre megvannak a maga határai” ám ezeket „részletesen megállapítani ugyan nehéz, inkább egyes esetekben kimutathatók”59 s egyre inkább hiszünk Ignotusnak, aki a Nyugat Gyulai-emlékünnepén hosszan fejtegette, hogy Gyulai valójában „benyomásos” bíráló volt, s „Hogy Gyulai Pál mégis mindvégig vakon hitt az objektív kritika lehetőségében, az éppen azért volt, mert született impresszionista, tehát született lírikus lévén, vakon hitt önmagában.”60

58 Gyulai Elnöki megnyitó beszéde 1887. február 6-án, i. m., 15.

59 Gyulai Pál Elnöki megnyitó beszéde 1894. február 11-én, A Kisfaludy-Társaság Évlapjai, Új folyam, 28. k., 1895, 3-10, i. h. 7, 8.

60 Ignotus, A mi koszorúnk, Nyugat, 1909, 23, 577-581, i. h. 580.

158