Sárközi Éva (szerk.): Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról (Budapest, 2009)
NYUGAT 1908-1919 - Kosztolánczy Tibor: Gyulai és Osvát
a lényeges, a jellemző vonások összpontosítása bizonyos eszme kifejezésére. Ezért a valódi költészet a lényegtelent mellőzi, a lényegest is céljai szerint alakítja, emezt élesebben kiemeli, amazt kevésbé, s némelyt csak sejtet.”37 A legfőbb feladat, hogy a művész „megértesse, éreztesse, láttassa olvasóival, amit maga ért, érez és lát”;38 célravezető, ha az elbeszélő műveket is történések uralják, s a tanulságokat azután az olvasónak kell megfogalmaznia. Gyulait olvasva hamar kiderül, hogy nincsenek igazán jó prózaíróink, hiszen a felállított kritériumoknak egészében egyikőjük sem felel meg. Bár Kemény „nemcsak a szenvedélyek természetét ismeri, de azok egyéni nyilvánulásait is a társadalmi formák ezer változatai alatt”, s „erős tárgyilagossága” jótékony kontrasztot alkot az 1850-es évek regényeinek „szűk alanyiságú ábrándképei”- vel szemben, néha azonban nem elég célratörő, sőt bizonyos helyeken fárasztó, „mert nem enged pihenni, s untalan eszmék mélyére von, vagy képzelme játékai közé ragad, hogy ragyogó hasonlataival kábítson el”.39 S csak az 1872-es év regényeinél maradva: Beöthy Zsolt még saját hősével szemben is közönyös, így az írói hangot sem találhatja - „Az egész jellem nem úgy van rajzolva, hogy bizonyos osztály vagy faj jegyeit hordja magán, sőt nem is annyira egyén, mint egyéni szeszély szülötte, kinek keresve sem találjuk párját. [...] Az egész nagyon rideg történet, meglehetős kesernyés hangon elbeszélve” Toldy István szintúgy stílusproblémákkal küzd, Anatole című regénye inkább csak „különös ve- gyület”: „Komolyság és léhaság, éles megfigyelés és gyermekes felfogás, valódi élmény és üres képzelgés, lélektani találó rajz, s kirívó ellentmondás, gyöngéd hajlam és brutális ösztön, bölcselő szellem és gavalléros szeszély, emelkedés és sárban fetrengés váltakoznak e regényben”, melynek elhibázott voltát az író gyakori „ömlengés”-sel tetézi. Beniczkyné Bajza Lenke túl sokat beszélteti a személyeit, s mindig ugyanazon a „kimért társalgási hangon” „a mese szövevénye többet ér előadásánál, mely ritkán tudja kizsákmányolni amannak előnyeit” Az eszményi helyett e regényeken az akcidencia uralkodik: „Alig látjuk az egyénben a fajt, a fajban az egyént, a cselekvényben az eszmét, a részek között az összhangzást. A zsáner elölni látszik a magasabb szárnyalást, a fensőbb jellemzést, s a különös és kirívó a jellemzetes helyét akarja bitorolni.”40 A legfurcsább értékelést Jókai kapja, aki „kiváló” sőt „rendkívüli” elbeszélő tehetség: „Egyszerű, folyamatos, s egypár találó vonással hol plasztikailag, hol festőileg emeli ki tárgyait. Valami kedves elevenséggel, lankadni nem tudó mozgékonysággal ragadja magával olvasóit anélkül, hogy fárasztaná. Átmene37 Gyulai Pál Elnöki megnyitó beszéde 1887. február 6-án, A Kisfaludy-Társaság Évlapjai, Új folyam, 21. k„ 1887,14-19, i. h. 18. 38 Gyulai, Újabb magyar regények, i. m. = Gy. P., Bírálatok..., i. m., 107. 39 Gyulai, Kemény Zsigmond, i. m. = Gy. P„ Kritikai dolgozatainak újabb..., i. m., 31, 32. 40 Gyulai, Újabb magyar regények, i. m. = Gy. P„ Bírálatok..., i. m., 117., 121., 124., 128., 130. 151
