Sárközi Éva (szerk.): Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról (Budapest, 2009)

NYUGAT 1908-1919 - Kosztolánczy Tibor: Gyulai és Osvát

jutott az erdőben egy fa alá a vén juhász tűziszerszámja, meg az ő felesége keszkenője. Lecsap rá; az öreg visszavág, s az már többé nem éled fel. Embert ölt - de józan lelke megtalálja egyensúlyát megy maga a törvényes következmények elébe. Búcsúzik; van benne valami szomorú egyhangúság, ahogy újra beáll a dolgok rendes rendje; véres alkonyra csendes este száll. Minden elbeszélésében van egy-egy részlet - amelyik értékes. Ez a történetének a megoldása. Ezek a történetek egyszerűek, jelentéktelenek lennének - e nélkül a mesteri megoldás nélkül. Mindig meglep velük, és mégis mindig természetes. Olyan, mint a magyar paraszt esze járása. Természetesen a legerősebben szembeszökő ez a zsáner-történeteknél, ezeknél a rokonszenves különösségeknél, minő A suba, Szürenkezés, A csikó. A kötet legpompásabb darabja a Szürenkezés; zsáner, de többet mond, mint egy zsáner. Szerelmi pikáns kalandnak indul, de mély jellemrajzzá fejlik ki. A csikó is inkább jellemrajz, a legbájosabbak közül való.

Móra fő ereje a jellemzés; jellemez minden sorával, minden szavával; elmondja, amit látott, érzéseivel kíséri a történet menetét, azután beszéltetni kezdi az alakjait. [...] Az elbeszéléseiben nincsen ökonómia; ki-kitér, mereng, néha szaval is (Apa IX.), szélesen adja elő a megfigyeléseit, [!] mintha biztos volna benne, hogy minden olvasóját érdeklik ezek a parányi részletek - s így bizony lassan halad előre. Móra István egyike legjobb versíróinknak; bizony a prózájában is néha verstémát variál (Pásztortűznél). Rendkívül szubjektív íróegyéniség; egyre lirizál. Nem tudom, hogy ez a valószerűség kedvéért történik, vagy egy önmagát nem mérséklő temperamentum buzogása - csak azt tudom, hogy önmagának, a prózájának árt vele. Ellaposítja némely dolgát. (Síró seb befejezése.) Túlságosan hangsúlyozza a saját szubjektivitását, tartalomban, architektúrában, stílben, nyelvében. A túlzások eléktelenítik. [...] Nem lehet szenvelgő formákban természetesnek látszani. Innen van, hogy jó megfigyeléseit - gyakran rosszul mondja el. Hogy stíljét, melyet néhol olyan szabatosnak és kifejezőnek látunk, máskor pongyolává teszi. És mindezt csak a fokozott jellemzés kedvéért, mert ez nála a legfontosabb. Az erős jellemzők éppen a legegyszerűbb eszközökkel élnek; itt van mindjárt irodalmunkban a legnagyobb jellemző erő, Mikszáth Kálmán, ő beszél, amikor ír. Ezt kell megtanulni. Bocsánat, de úgy gondolom, hogy Móra Istvánnak többet kellene olvasni, akkor megtanulná, hogy saját stíljének nem kell összeolvadnia tárgya stíljével, csak ki kell emelnie azt. Minden elbeszélésben van egy fölösleges alak: az író; nagyon igényes, sokat érzeleg és lefoglalja a figyelmünket. Sőt tanít bennünket. És itt van ebben a szóban egyik fő vonása. Ö tanít, ő moralizál; nem rejtve, nem titkon mosolyogva, de hangosan, bántóan, néha ízléstelenül (Apa). Móra István nagy tehetségű ember - nagy hibákkal. A tehetsége fejlődni fog; ezek vissza fognak fejlődni; legalább úgy reméljük. Az ő egyénisége csak erőben fog nyerni, ha nem lesz ilyen expanzív; mélységben fog nyerni, ha stílje az irodalmi stíl magasabb színvonalára száll.

Egyetlen elbeszélés van a kötetben, amelynek nem árt ez a szubjektív hang143