Sárközi Éva (szerk.): Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról (Budapest, 2009)
NYUGAT 1908-1919 - Schein Gábor: Budapest territorizáltsága a Nyugat első évfolyamaiban
klasszicista hagyománytudat a falut, a földközeli életet, a népiességet helyezi homlokzati funkcióba, addig a modernista elbeszélések az organikusságot egyelőre nélkülöző várost. Ebből következően azt várnánk, hogy a Nyugat első évfolyamának szépirodalmi közléseiben túlnyomórészt a városhoz kapcsolódó pozitív szimbolikus képzeteket látjuk majd viszont. Ám a valóságban ennek éppen az ellenkezőjét tapasztaljuk. Lesznai Anna egyik versében egy korábbi életforma iránti melankolikus nosztalgiával ismereten dédanyját szólítja meg: „Merre laktál, milyen voltál? Csak azt tudom én terólad, / Hogy éltedet hegyek mögött, fehérfalú házban róttad! / [...] / És én késő unokája ösmeretlen dédanyámnak, / Örökségül örököltem régi álmot, régi vágyat; / Rég elfeledt tavaszoknak rózsafája nyit szivemben, / Ösmetetlen dédanyáknak ifjúsága ébred bennem.”30 Miklós Jenő Emberi arcok című elbeszélése változatlan formában örökíti tovább a megbetegítő Budapest és a gyógyító falu ellentétpárját, Budapesthez a prostituált szerető és az álarc, a faluhoz az anya és az igazi arc szimbólumait rendelve. A sor szinte tetszés szerint folytatható. Bíró Lajos Éjszakai történében a pesti Centrál hotel vidéki arisztokraták olcsó szerelmi találkahelyeként jelenik meg. Jób Dániel Hajnali madarak című elbeszélésében fiatalemberek kis mulatozó társasága hajnalban kocsival kihajt egy városkörnyéki kocsmába, és máris a népszínművi idill környezetében találják magukat. Cholnoky szerint aki Budapesten kocsmába megy, el lehet készülve rá, hogy „bor helyett választóvizet kap” Szép Ernő pedig egy falusi harangozóról ír verset, aki hiába bámul messzire, „hol tornyokkal kacérkodik a távol” a „száztornyú” városba sosem jut el. Összefoglalásul azt mondhatjuk tehát, hogy amíg az újságírás nyelve által is közvetlenül befolyásolt érvelő, kritikai regiszterekben a Nyugat első évfolyama bejelenti igényét a 19. századból megörökölt kulturális identitások, valamint a hagyományos nemzettudati elbeszélésék átformálására, és elsősorban Ignotus vállalja, sőt gyakorta kiprovokálja az ezzel járó összeütközéseket is, az érzelmi, mentális élet más, talán mélyebb rétegeiről hírt adó szépirodalmi művek, amennyiben Budapesttel kapcsolatos narratívák szimbolikus funkcióira utalva vizsgáljuk őket, nem ritkán a modernizmussal ellentétes beállítódásról adnak tanúbizonyságot. A modernizmus arculata a Nyugat első évfolyamaiban ellentmondásokkal teli, a különböző nyelvi regiszterekben más-más aspektusai dominálnak, és különösen a szépirodalom regisztereiben kezdettől megnyilvánul az atyák, a nemzeti klasszicizmus által közvetített kulturális minták, nemzettudati elbeszélések fölényének tudata, a modernizmus sikerébe vetett hit ingatag volta. Mindezek a kételyek együtt szólalnak a lemondás hangján Tóth Árpád e soraiban, melyek egy pesti vagy budai kisvendéglőben lejátszódó jelenetet idéznek: „Egy kopott diák, szembe, / Beszél társának jó parókiákról, / Hűs erdők alján, e Babilontól távol. / S falusi temetők jutnak eszembe, / Poros 30 Lesznai Anna, Dédanyám, Nyugat 1908, 5, 237. 137
