Molnár Eszter Edina (szerk.): „…az irodalmat úgyis megette a fene”. Naplók az első világháború idejéből (Budapest, 2015)
Dr. Bauer Ervin Emlékei - Bauer Ervin naplója Kaffka Margitnak (1915)
BAUER ERVIN NAPLÓJA KAFFKA MARGITNAK. 1915 I 117 most érzem, most látom először - nagyon megszenvedek, és nagyon fogok még szenvedni, de tettekben törjön ki ez a szenvedés, azokban fogja magát kiélni - tettekkel fogok vezekelni, és örömmel fogom ezt cselekedni, mert érzem, hogy ez az üdvözülés útja. Nagyon, nagyon szenvedek, Margitkám! De ki akarom élni a szenvedést, hogy tisztítson meg és ne törjön meg - én nem akarok és nem szabad nekem elbuknom. Persze, hogy ebben a legfájdalmasabb momentum, hogy te előtted akarok és kell, hogy szenvedjek, hogy a te színed előtt alázkodjam meg - és ezzel a te szenvedésedet is növeljem. Istenem, milyen tragikus ez - hát lehet, hogy az a határtalan nagy szerelem, az a végtelen szenvedély volt az oka, hogy ennyire süllyedtem. Azért van-e az, hogy éppen ellened követtem el a legnagyobb vétkeket, gonosztetteket és latorságokat, mert éppen téged szeretlek a legnagyobb szenvedéllyel, amellyel ember szerethet??! Engem a csúnya játéka a sorsnak elodázóvá tett, léhává, noha éppen ez az, ami az én természetem teljes harmóniáját megrontja - noha tudtam, hogy mi a jó, mikor már hozzád kerültem, és amilyen nagy szenvedély volt az irántad való szerelmem, olyan iszonyú nagy volt a vágyam ezután a már megérzett - és benned, veled lehetővé vált jó eléréséhez - de elodáztam akkor, hogy én még ezt nem értem el, és ez az elodázás, melyet a hozzád vonzó szenvedélyem elősegített, volt az első lelkigyakorlat a bűn felé, és azután láttam a szenvedésedet máj[us] 22-én, és nem bírtalak elhagyni, de nem bírtam megalázkodni még teljesen előtted, mert láttam, hogy ez megszenvedtetne, és elodáztam ezt a szenvedésemet: látni, hogy én okoztam neked szenvedést - ezt a szenvedést még nem bírtam el, és láttam, hogy ez volna és ez a legnagyobb szenvedés nekem, téged szenvedni látni, mert az irántad való szerelem a legnagyobb szenvedélyem, az első igazi mély érzésem, és bújtam előtted az elodázással, és ez volt megint a második lelkigyakorlat a bűn felé - és így halmozódtak bűnök bűnökre éppen ellened - éppen, akit a legjobban szeretek, ki ellen elkövetett vétkem az én legnagyobb vétkem mindig, és így jött, hogy éppen ellened követtem is el a legnagyobb vétkeket. De kérdezed, és kérdezem magamtól én is: miért követtél hát el újabb vétket? Hiszen nem vagy vétkes, nem vagy gonosz természet? Nem (ugye nem, könyörgöm térdre borulva, földön csúszva előtted, hogy ezt lásd, hogy nem vagyok az??!!!) - de a vétek mindig cselekedet volt, és cselekedni nem tanultam még meg. Isten és te látjátok lelkemet, hogy a vétkes cselekedet nekem sohasem hozott örömet, de mindig fájdalmat (igaz, hogy ezt a fájdalmat nem éltem ki, de siettem elodázni, igaz, és ez volt a baj), és nem azért cselekedtem, mert vétket szerettem volna elkövetni - de még nem tudván látni a cselekvés, a tett fontosságát, még tehetetlenül a tetthez nem követtem el a jót, nem tettem jót - az életem, a sorsom kevés lehetőséget adott rá, nem tanított meg a tevésre, és nem volt még elég alkalmam jót tenni és
