Molnár Eszter Edina (szerk.): „…az irodalmat úgyis megette a fene”. Naplók az első világháború idejéből (Budapest, 2015)

A világháború kitörésével az írók is nehéz helyzetbe kerültek: a hadi cenzúra szűk korlátok közé szorította az információáramlás, az önkifejezés és az alkotás szabadságát; az újságírást és a szépirodalmat a háborús propaganda szolgálatába állította. A feltétel nélküli őszinteség néhány megmaradt terepének egyike a napló volt:

„Fölsírt bennem a vágy a toll után. írnék, de mit? Előveszem e naplót. Beszélgessünk." — írja Laczkó Géza (1884-1953) gimnáziumi tanár és író, a kötet címadója.

Dánielné Lengyel Laura (1874-1954) írónőt, színikritikust is a kényszerű hallgatás motiválta a naplóírásra, de az ő célja nem csupán az írásban való feloldódás,

hanem az igazság szolgálata volt: „Én azt hiszem,

nagyon sok ember vezet most naplót. Nagyon sokan kívánják, hogy biztos dokumentuma legyen annak, hogy nem mindenkinek lelke volt mámoros a vértől."

De nemcsak az írók számára hozott enyhülést a naplóírás bensőséges magánya. Ugyancsak a tanúságtétel vágya hívta életre Lénárd Sándor édesanyja, Lénárd

Jenőné Hoffmann Ilona (1888-1938) naplóját is, melynek

fókuszában a család áll: „...én csak a »mi háborúnkat« akarom leírni, mert azt máshol fel nem jegyezték..."