Cséve Anna: Az irodalom emlékezete. Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról (Budapest, 2008)
Dialógus
AZ IRODALOM EMLÉKEZETE I Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról 306 Az intertextualitás fogalma ugyan meglehetősen fiatal, számtalan különböző tradicionális, szövegek egymásra vonatkozását magyarázó fogalmat kiváltott az elméletben. Az ókorban sem pusztán imitatio vitae, nem közvetlenül a valóság imitálására vonatkoztatták a szöveget, hanem imitatio veterum, tehát egymásra való vonatkoztatást is jelentett. Amikor a hatvanas évek végén Julia Kristeva bevezette a terminust, explicite visszanyúlt egy korábbi fogalomhoz, Mihail Bahtyin dialogicitás fogalmához.8 Kristeva elsőként nem úgy határozta meg az intertextualitás terminust az irodalomtudományban, mint egyet a sok közül, hanem mint jelszót, egy alapvető paradigmaváltás bevezető fogalmát, „mint az irodalomtudományi posztstrukturalizmus csatakiáltását az irodalmi szöveget kizárólag pozitivista-kvantitatív módon körüljáró, megmerevedett, gyakran kanonizált formákkal szemben [...] az irodalomtudományi strukturalizmus maximái dominanciájának egy olyan szakaszában, mely leginkább Franciaországban jelentkezett.”9 Mihail Bahtyin dialogicitás-elmélete a szerző nyelvi kommunikációs felfogásával áll összefüggésben.10 A kommunikációs processzus alkalmából egyetlen mondat sem köthető puszta nyelvi eszközökkel egy fix értelemhez, jelentéshez, ugyanis jelentés és értelem között nem létezik stabil kapcsolat, megfelelés. A nyelvi kommunikáció célszerű elemzésekor ezért nemcsak a felhasznált lingvisztikái szóanyag analizálandó, hanem figyelembe kell venni a kommunikáció mindazon nyelven kívüli elemeit is, ahol a kijelentés bekövetkezik. Bahtyin szerint minden beszédnek három aspektusa van: a beszélő kifejezési szándéka, a másik nyelvi kijelentésének befolyása és a beszélőpartnerre való vonatkoztatás a saját beszédben. Az ember élete folyamán, szociális helyzetének és funkciójának megfelelően, különböző nyelvekből veszi ki részét. Az ember belenő a nyelvekbe. A különböző nyelvek konfrontációjából kialakul egy belső dialogicitás és ezzel együtt a különböző kontextusok közötti kölcsönhatás. Bahtyin azt állítja, hogy bár minden kijelentés dialogikus természetű, mégis különbséget kell tenni monologikus és dialogikus beszéd között. A monologikus társadalmakban léteznek ugyan különböző nyelvek, ezek azonban egy és egyetlen világnézet központi pozícióján keresztül hierarchikusan besoroltak. A dialogikus és monologikus tendenciák közötti viszonyt az irodalomban Bahtyin hasonlóan e kettős értelem szerint jellemzi, mint a kultúrában megjelenő centrifugális és centripetális erőket. Az intertextuális vonatkoztatás a már meglévő irodalomra azonban nála a közvetlen valóságra való vonatkoztatással szemben másodlagos. Elméletében esztétikai értékoppozíciót állít fel a széttartó álláspontok nyílt ütköztetése, melyet dialógusnak nevez, valamint a tradíció és autoritás
