Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)
Levelek
édes barátnőm. Isten veled, légy nyugodt, s bízz benne, hogy a számodra bár hasztalan, de mélységes szeretetem, amíg csak lélegzőn, egy pillanatra sem hagy alább. Beppód. N°. 78 November 13. szerda Igen, édes Margheritám, Múlt pénteken kelt drága leveled most kaptam meg - fél 11 van - éppen ma, születésnapomon, amikor azon kesergek, hogy egyáltalán megszülettem. Igen szomorú nap ez számomra, s egyedül csak te, ó, drágám, csak te tudtad felderíteni kissé arcképed drága ajándékával s ezzel a most érkezett levéllel, melyet, amint kérted, lassan, nagyon lassan újra és újra elolvastam, akár egy szent iratot. Hát lehetséges volna, hogy én volnék a te szented, anélkül, hogy te, ó, édesem, az én egyetlenegy szentem volnál? Nem, nem! Nem neked kell térdre borulnod előttem: ebben a pillanatban én suhanok be a szobádba, ahová most tértél meg; letérdelek előtted, csókokkal borítom a kezed, amely annyi édes szót tudott írni nekem, és... bocsáss meg érte!... sírok! Sírok! Miért? O, nem tudom, Margheritám, nem tudom én azt megmondani! Eszembe juttattad az én «oly hamar kihunyt ifjúságom», az édes remények drága idejét; mikor magam voltam a délceg szépség és minden leány elbűvölten nézett rám; eszembe juttattad első szerelmemet!... O, nem, nem drágám! nekem nem volt első vagy második szerelmem: egyetlen szerelmem volt, egy állandó, örök szerelem, képzeletem szülötte, melyet olykor egy-egy leány szép szemében testet ölteni véltem, s aztán rögtön hozzákötöttem magam, bálványoztam... de nem sokkal később rájöttem, hogy csalódtam, és magamba zárkóztam. És most? Most úgy hiszem, fantáziám drága szülötte a valóságban is létezik, és hogy te vagy az!... De túl késő... nem adhatok neked mást, mint lelkem haszontalan szikráját, mely mindig él, az én élő emberi társam, igen, de... hasztalan!... s nem adhat neked mást, mint fájdalmat. Bocsáss meg érte! S tudod, lelkifurdalás is gyötör, igen, drágám, lelkifurdalás, mert azzal, hogy nyíltan feltártam előtted, milyen vagyok a valóságban, odaadó, rajongó, gyöngéd, nagyon rosszat tettem veled; hiszen te fiatal vagy, jogod van az élet örömeire, és, fájdalom!, nehezen találhatsz magadnak mást, aki úgy imádna téged, ahogyan én imádhattalak volna. És,... ki tudja?... minthogy megismerted a lelkem, a szívem, egy nap talán gondolatban összehasonlítasz valakivel, és akkor... ó, akkor boldogtalan leszel, s annak én leszek az oka. O, Margherita, könyörgöm, már most, ebben a pillanatban előre bocsásd meg nekem. [...] 76