Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)

Levelek

lékszem. Ma reggel néhány órával korábban keltem a szokottnál; megmosakodtam és megittam a tejet, s közben a szép Goethe-verssorokat mormoltam:

Was ich best it e, seh’ich wie in Weiten,

Und was verschwand, wi mir zu Wirklichkeit21

... és rögtön nekifogtam az írásnak, remélve, hogy képes leszek egyszerre megírni ezt a levelet, s még a mai napon postára adni, mert hát, mint látja, a közlekedési nehézségek miatt a levelek sokat késnek; az Öné nyolc napig jött, a könyv pedig egy hétig. De mivel is kezdjem ezt a beszélgetést?... Először is, nem találok megfelelő szavakat, hogy kifejezzem lelkem háláját szüntelen kedvességéért, az irántam érzett tiszta, őszinte szeretetéért. Teljes szívemből viszonzom ezt a szeretet, s ha ez egyáltalán még tovább nőhetne, őszintén mondom, egyre csak növekedne. Azt sajnálom csupán, hogy hasztalan, mert hát én az vagyok, aki vagyok - már mondtam - önmagam túlélője. [...]

A lelkemben támadt aggodalom, amelyről beszéltem Kegyednek, immár elenyészett; hogy egyértelmű legyek, elmondom még egyszer, mitől féltem: Tökéletesen egyetértek Nietzschével, aki szerint férfi és nő között nem létezhet barátság, mert ez az idő haladtával szerelmet gerjeszt bennük; ám az Ön távolsággal kapcsolatos megjegyzéseiben is nagyon sok igazság van, egyetértek velük, én is elmondtam mindezt, mindazonáltal féltem, hogy Önben érzékenysége és képzelőereje folytán vágyak ébrednek, melyek bár távoli dologra irányulnak, fájdalmasak, mert elérhetetlenek. S én vagyok, akinek keseregnie kell, nem Ön, mert leveleimben talán túlzott nyíltsággal öntöttem ki a lelkem, s talán nagyon gyöngéd voltam. Ebben az esetben nekem kell bocsánatot kérnem Kegyedtől. Minél szeretettelibbek és minél bensőségesebbek az Ön kedves szavai, annál kellemesebben érintenek és annál több jót tesznek nekem; mert engem, aki természettől fogva - szerencsétlen sorsadomány ez annak, aki nem lel megértésre - olyan szívvel vagyok megáldva, mint az assisi szegényke22, vagyis szeretni tudom az egész világot. Ráadásul az a rettentő sorscsapás is sújt, hogy nem adatott meg nekem a szent szeretet élménye: nincs egy olyan lélek, akire rábízhatnám a saját lelkemet, arra ítéltettem, hogy soha ne ízleljem meg nemhogy a szenvedélyt, de még a valódi szerelmet sem. Nem is csodálkozom ezen, mert úgy gondolom, hogy az élők élni akarnak, én pedig olyan életnek nem nevezhető életet éltem és élek, amely a halállal egyenlő. Különben is, ki vagyok én? Volnék legalább igazi, fényes elme! Volnék egy Heine, megtaláltam volna az én Matildémat. Volnék Jonathan Swift, rátaláltam volna az én Stellámra23. Volnék csak Leopardi ... Bár Leo21 „Ami enyém, mind távolabb homálylik / s ami letűnt, most valóságra válik.” Ajánlók a Fausthoz, Sárközi György fordítása.

22 Cassone itt Assisi Szent Ferencre utal.

44