Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)

Levelek

N°. 6

Noto, ’906. XL 10.

Kedves, szeretett Barátnőm!

Bocsánatkérésemben jóságára, nemeslelkűségére hagyatkozom, hiszen szándékom ellenére késem a válassszal. Tegnapelőtt írtam az én drága Zambra barátomnak, s neki azt jeleztem, hogy másnap írok Önnek, ámde tegnap zuhogott az eső, s én föl sem keltem az ágyból: az egész napos homályban az én szegény szemeimmel úgysem foghattam volna neki az írásnak. Ma itt vagyok, hogy beszélgessek Önnel, annyi, de annyi mondanivalóm van, azt sem tudom, mivel kezdjem. Nem én halmozom el Önt kedvességgel; sokkal inkább Ön az, aki engem zavarba ejt. Látja!... Előbb megkaptam Öntől Reich gyönyörű könyvét, aztán a három újságot, amelyeket nagyrészt el is olvastam, s úgy éreztem, mintha én is ott lettem volna a nagyszabású ünnepségeken, amelyeket Rákóczi tiszteletére rendeztek, akinek dicsőséges történetét régóta ismerem; aztán az Ön csodálatos fényképe, amelyet szobám egyik olyan pontján helyeztem el, hogy az ágyból, az íróasztaltól, a karosszékemből egyaránt láthassam, ránézek, s reggelente «Jó napot»-tal köszöntőm, esténként pedig «Jó éjszakáztál búcsúzom tőle; s aztán kedves levele - X. 28-XI. 1 - amelyben egy újabb, kis fénykép volt, alighanem ez frissebb a másiknál, de nagyon hasonlít hozzá; aztán tegnapelőtt két képes lev.lap érkezett, megannyi meleg szóval és utalással, így a délutáni órákban gondolatban a nyomában járhatok.

Van-e rá szó, hogy köszönetét mondjak mindezért? Biztosíthatom, hogy nem lelek, s ezért Önt kérem rá, hogy képzelje el, szívem szerint mit mondanék és mit tennék, csak hogy hálámat kimutassam. [...] Most teszek egy kis kitérőt, mellyel legutóbbi levelemre utalok vissza, melyben anélkül, hogy kereken kimondtam volna, abbéli kívánságomat fejeztem ki, hogy mindig olaszul írjon nekem. Hát tessék: jó néhány nyelvet tanultam, de egyetlen szót sem tudok kiejteni még franciául sem, ami valamennyi közt a legkönnyebb nyelv, s ennek szörnyű oka van: 22 éves koromban, midőn a Katonai Akadémián tanultam, s néhány hónap hiányzott már csak, hogy tüzérségi tisztté avassanak, amikor is erős napszúrást kaptam, s nem sokkal később teljesen elveszítettem a hallásomat, valamint az egyensúlyérzékemet. Hazaköltöztem, s elkeseredésemben tanulmányokba fogtam, hogy az addigi életemnek kegyetlenül véget vető búskomorság rettentő gyötrelmei közepett legalább egyetlen szórakozásom legyen. Gazdag képzelettel megáldottan, költői hevülettel lelkemben - gyermekkorom óta írtam verseket - előbb az én Leopardimba szerettem bele, aztán Heinébe, majd de Musset-be, és fölöttébb sajnáltam, hogy eredetiben nem olvashatom őket; így aztán fölvérteztem magam türelemmel és egyedül nekiláttam franciát és németet tanulni. Nemsokára egészen jól megértettem e két költőt, mi több, Heinétől lefordítottam a Buch der Lieden és a Romanzero nagy részét. Ezután az angolnak láttam neki; ám egy hirtelen támadt heves szívbetegség miatt kénytelen voltam félbeszakítani tanulmá24