Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)
Levelek
lust. Te is jobban tudnál előadásokat tartani világirodalomból, sokkal jobban, mint némelyik professzor... Valójában nem is tudom, hogy Zambra és Palóczy hogyan tartanak előadásokat olasz irodalomból, mikor az egyik nem tud jól magyarul, a másik meg nem ismeri igazán a tárgyat. [...] Ezer más dologról is szeretnék még írni neked, mind-mind leveled egyikmásik mondata nyomán jut eszembe, de fáradt vagyok, nem is látok már jól, így e gondolataid válasz nélkül maradnak. Magam sem tudom, hányszor vettem le a pápaszemet, hogy megtöröljem. Látod, azt hiszem, a hiba a szemüvegben van, holott a szemem a rossz! Most arra gondolok, hogy nemsokára három éve lesz, hogy valami szent sugallat folytán először írtál nekem. Három éve! Hogy repül az idő! Sajnálom, hogy nem tudom megünnepelni ezt a napot, de azért te nem szeretsz engem kevésbé... Azt meg úgyis tudod már, hogy végtelenül szeretlek, s menynyire sajnálom, hogy őszinte, tiszta szeretetem ennél nagyobbra már nem nőhet, és nem ajándékozhat meg téged azzal a boldogsággal, amelyet neked kívánok. Isten veled, drágám! Szívemmel és lelkemmel: egész valómmal a tiéd vagyok, mindörökké! Szeretettel csókolom a kezed. A te Beppód. N°. 396 ’909. szeptember 26. vasárnap délben. Margitom, kedves, édes barátnőm! [...] Hány szomorú gondolatot ébreszt bennem legutóbbi leveled, és ugyanakkor minő édes gyöngédséggel telik meg a szívem, szereteted számtalan jelétől, melyeket egy ilyen kiváló nő lelke küld felém, aki fölötte áll minden nőnek, akiket valaha ismertem, s aki, sajnos, oly szerény, hogy azt hiszi, én magasztalom. O, drágám, drágám, kérlek, légy magadhoz sokkal igazságosabb! Hiszen te emeltél föl engem magadhoz! Én vagyok az, akit te ajándékoztál meg élete értelmével annyi kimondhatatlan szenvedés közepett! Azt mondod, nélkülözhetetlenné váltam számodra, hogy én „megadhatnám neked mindazt a vigaszt, amit még remélhetsz magadnak ezen a földön, ha nem kellene attól rettegned, hogy mindörökre elveszítesz”... s hogy a magam részéről nekem is meg kellene vallanom, hogy te vagy immár a mindenem, legfőbb gondolatom! Hát mi lenne énvelem, ha elapadna édes szavad, mely szívedtől a szívemig ér, s áldott, már nem is remélt balzsamként hat! Igen, nem remélt gyógyírként, mert nem is álmodtam, hogy hőn áhított álmom valaha is beteljesülhet. Ám neked legyen hála, álmom beteljesült, igaz, akkor, amikor abban már végképp nem reménykedhetem, hogy akár csak egyetlen pillanatra valósággá váljék: amikor a szörnyű öregség les már reám; 203