Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)

Levelek

elmémen átvonult számtalan gondolat rövid kivonata. Most újraolvasom a leveled, hogy visszatérhessek a valóságba, és pontról pontra válaszoljak mindenre... Újraolvastam, s ugyanazok az érzelmek ébrednek föl bennem ismét, leveled újra ábrándozásra késztet. O, drágám, édesem! Tudom, hogy ha rajtad múlna, boldogan adnál nekem az egészségedből, s kész volnál szenvedni helyettem. Tudom, drágám, tudom, ne mondj ilyet többé, mert már a gondolattól is, hogy helyettem szenvedsz, látod, már a gondolattól is megújulnak fájdalmaim!

Tévedsz, Margheritám, tévedsz, ha azt hiszed, az én leveleimből sajátítottad el mindazon gyöngéd kifejezéseket, melyekből én vigaszt merítek: nem... azok a szavak, melyeket te tudsz írni nekem, sokkal szeretettelibbek, sokkal gyöngédebbek, sokkal kifejezőbbek annál, amilyeneket én írok, szinte mindig kapkodva, de legalábbis sietősen, mert a fájdalmaim miatt pihennem kell, és mert félek, hogy aznap már nem tudom elküldeni a levelet, és még sok más oka is van ennek, amit nehéz volna fölsorolni. Vagyis úgy írok, ahogy éppen sikerül, s ha figyelmesen elolvasod, rájössz, hogy nemegyszer semmi rendszer sincs abban, amit írtam. Ám afelől biztosíthatlak, hogy mindig azt írom, ami a szívemből jön, s bizony, nem mindig egyszerű papírra vetni mindazt, amit érzek, azt, ami nyugtalansággal tölt el miattad, s ami hozzád vonz. Talán ha volna egy kis írógépem, könnyebben ki tudnám fejezni magam; talán, mondom, mert géppel gyorsabban ír az ember, mint kézzel, s így a gondolatok nem tudnak idő előtt kiszökni a fejéből. Látod, az írógép kapcsán végre valami hétköznapi dologról is tudtam beszélni veled, vagyis elfojtottam mindent, ami kedves leveled nyomán még az elmémben és a szívemben kavargott. Annyit ígérek csupán, hogy nem mondom neked többé, hogy én egy nulla vagyok. Vagyok, aki vagyok. Sokkal többet értem, mielőtt elhanyagoltam volna a komoly tanulmányokat; és sokkal több lehettem volna, ha a tengernyi szenvedés meg nem gátol ebben; végül aztán az lettem, aki vagyok. Jól van így? Egy valamit azonban végképp nem hallgathatok el előled, mégpedig azt, hogy ezernyi fájdalmam ellenére, ha az a szerencse ér, hogy jóval korábban megismer- kedhetem veled, olyan művek megalkotására lettem volna képes, amelyek tán nem lettek volna feledésre ítélve. Ha pedig nem ilyen egészségi állapotban ismerlek meg, akkor... De elég, elég ebből! Ebből megértheted azt is, amit nem mondok ki. Egyébiránt sosem szomjaztam különösebben a dicsőségre, s még kevésbé volt bennem efféle vágy: ha valamilyen célra törekedtem, csak azért volt, hogy a mindig is az elmémben élő álomképnek, amelyet hiába kerestem, amely után hiába sóvárogtam, egy fénylő glóriát nyújthassak, olyat, amilyent mástól nem kaphat; vágyaim netovábbja pedig az volt, hogy a világtól elvonul- tan ugyan, ami tudom, mennyit ér, szeretetben élhessek. Ezek a vágyak és remények mind hiúnak bizonyultak! Drágám, téged egy dolog éltessen: mindig a munka gondolata kösse le az elméd, s igaz, már most is dolgozol, de mindenképpen célt kell tűznöd magad elé. Te nem jársz még az emberélet útjának felén, jogod van a boldogságra, nem szabad letörnöd, nem szabad lemonda182