Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)

Levelek

elmémen átvonult számtalan gondolat rövid kivonata. Most újraolvasom a le­veled, hogy visszatérhessek a valóságba, és pontról pontra válaszoljak min­denre... Újraolvastam, s ugyanazok az érzelmek ébrednek föl bennem ismét, leveled újra ábrándozásra késztet. O, drágám, édesem! Tudom, hogy ha raj­tad múlna, boldogan adnál nekem az egészségedből, s kész volnál szenvedni helyettem. Tudom, drágám, tudom, ne mondj ilyet többé, mert már a gondo­lattól is, hogy helyettem szenvedsz, látod, már a gondolattól is megújulnak fájdalmaim! Tévedsz, Margheritám, tévedsz, ha azt hiszed, az én leveleimből sajátítot­tad el mindazon gyöngéd kifejezéseket, melyekből én vigaszt merítek: nem... azok a szavak, melyeket te tudsz írni nekem, sokkal szeretettelibbek, sokkal gyöngédebbek, sokkal kifejezőbbek annál, amilyeneket én írok, szinte mindig kapkodva, de legalábbis sietősen, mert a fájdalmaim miatt pihennem kell, és mert félek, hogy aznap már nem tudom elküldeni a levelet, és még sok más oka is van ennek, amit nehéz volna fölsorolni. Vagyis úgy írok, ahogy éppen sikerül, s ha figyelmesen elolvasod, rájössz, hogy nemegyszer semmi rendszer sincs abban, amit írtam. Ám afelől biztosíthatlak, hogy mindig azt írom, ami a szívemből jön, s bizony, nem mindig egyszerű papírra vetni mindazt, amit ér­zek, azt, ami nyugtalansággal tölt el miattad, s ami hozzád vonz. Talán ha vol­na egy kis írógépem, könnyebben ki tudnám fejezni magam; talán, mondom, mert géppel gyorsabban ír az ember, mint kézzel, s így a gondolatok nem tud­nak idő előtt kiszökni a fejéből. Látod, az írógép kapcsán végre valami hétköz­napi dologról is tudtam beszélni veled, vagyis elfojtottam mindent, ami ked­ves leveled nyomán még az elmémben és a szívemben kavargott. Annyit ígé­rek csupán, hogy nem mondom neked többé, hogy én egy nulla vagyok. Vagyok, aki vagyok. Sokkal többet értem, mielőtt elhanyagoltam volna a ko­moly tanulmányokat; és sokkal több lehettem volna, ha a tengernyi szenvedés meg nem gátol ebben; végül aztán az lettem, aki vagyok. Jól van így? Egy va­lamit azonban végképp nem hallgathatok el előled, mégpedig azt, hogy ezer­nyi fájdalmam ellenére, ha az a szerencse ér, hogy jóval korábban megismer- kedhetem veled, olyan művek megalkotására lettem volna képes, amelyek tán nem lettek volna feledésre ítélve. Ha pedig nem ilyen egészségi állapotban is­merlek meg, akkor... De elég, elég ebből! Ebből megértheted azt is, amit nem mondok ki. Egyébiránt sosem szomjaztam különösebben a dicsőségre, s még kevésbé volt bennem efféle vágy: ha valamilyen célra törekedtem, csak azért volt, hogy a mindig is az elmémben élő álomképnek, amelyet hiába kerestem, amely után hiába sóvárogtam, egy fénylő glóriát nyújthassak, olyat, amilyent mástól nem kaphat; vágyaim netovábbja pedig az volt, hogy a világtól elvonul- tan ugyan, ami tudom, mennyit ér, szeretetben élhessek. Ezek a vágyak és re­mények mind hiúnak bizonyultak! Drágám, téged egy dolog éltessen: mindig a munka gondolata kösse le az elméd, s igaz, már most is dolgozol, de min­denképpen célt kell tűznöd magad elé. Te nem jársz még az emberélet útjának felén, jogod van a boldogságra, nem szabad letörnöd, nem szabad lemonda­182

Next

/
Thumbnails
Contents