Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)

Levelek

rád gondolok, te idelépsz székem támlájához, s én máris érzem kezed finom érintését a vállamon, hátrafordulok, igen, de egyáltalán nem zordan, hanem a leggyöngédebb, legmelegebb mosollyal ajkamon, kezed kezembe veszem, csókjaimmal borítom, s magam sem tudom, hányszor elmondom: köszönöm, köszönöm, te drága, áldott lélek! Látod hát, nem zord vagyok én, amikor lei- keink találkoznak, hanem valami végtelenül tiszta szeretet árad szét bennem, mely boldoggá tesz, mely örömmel tölt el, s mást már nem is áhítok. Almomban ugyanígy: hányszor megjelentél már előttem, és nem volt soha egyetlen szavam, gondolatom sem, mely ne a legtisztább szeretetből táplálkozott volna, soha, soha, még a leghalványabb árnyék sem homályosította el patyolattisztán ragyogó barátságunkat. Biztos lehetsz benne, soha nem sérthetik meg ezt az érzést elérhetetlen és közönséges vágyakkal teli gondolatok. Szeretlek, ahogy ember szeretni képes, még egyszer mondom, szeretlek; de én a te min- denekfölött kiváló lelkedet szeretem; s az édes gondolat, hogy viszontszeretsz engem, a gondolat, hogy létezik a világon, hogy megtaláltam végre lelkem nővérét, egy lelket, aki igazán megért, aki, ha én már nem leszek, hullat néhány könnyet szerencsétlen sorsomra gondolva, s talán küldj egy szál virágot a síromra - az egyetlen virágot, melyet szívesen fogadok ez a gondolat éltet, ez a gondolat ad erőt egyre súlyosbodó szenvedéseim elviseléséhez. Bocsáss meg, drágám, ha e búskomor gondolatokkal elszomorítalak: nem ez volt a szándékom, mikor nekiláttam a levélírásnak: de hiszen én mindig eléggé bús vagyok, nem tűnhet hát furcsának, ha most sem vidám dolgokról írok. S annál inkább erőt vesz rajtam a szomorúság, minél kevésbé sikerül lefoglalnom magam, minél kevésbé tudok dolgozni. O, drágám, édesem, biztass engem munkára, szólj egy jó szót hozzám, hadd legyek úrrá a tehetetlenség kórján, s azon, hogy képtelen vagyok elszánni magam bármire, egyszóval az akaratgyengeségemen, amelyről, azt hiszem, legutóbbi levelemben szóltam már. Biztass engem, drágám, mert immár egyedül neked van fölöttem hatalmad. Látod, ha nem rólad volna szó, tollat sem vennék a kezembe, ugyanis senkinek sem írok már. Biztass engem munkára, kedvesem, de ne azt mondd, hogy olvassak el valamilyen regényt, bármily szép legyen is az, de hát, tudod, szegény szemem nem bírja már a hosszú olvasást. Biztass engem munkára, ösztönözz, hogy alkossak valamit. [...]

Tegnapelőtt elküldtem neked a palermói «L’Ora» című lap elejét, ahol egy cikk olvasható Petőfi-fordításaimról. Remélem, megkapod. A cikk szerzője a palermói egyetem egyik tanára, s eléggé hízelgőn nyilatkozik munkáimról. De mit mondjak, ez az írás sem több, mint egyszerű híradás, hiszen Olaszországban sajnálatos módon az egyetemi professzorok sem ismerik a magyar nyelvet, következésképp nem is nyilatkozhatnak érdemben egy olasz-magyar munkáról. Zambra tegnapi lapjával arról tudósít, hogy Budapesten is megjelent valamelyik újságban egy nagyon jóindulatú írás az én János vitéz-fordításomról, egy friss diplomás vagy éppen most diplomázni készülő, tehetséges ifjú tollából. Edmondo Hendelnek hívják, néhány évvel ezelőtt jó néhányszor

145