Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)

Levelek

hogy elveszítettem, igaz, nem gyermekkoromban, és nekem nem súgta azt a szívem, hogy követnem kellene őt. De én megismerhettem legalább a szerető anyai gondoskodást, simogatást, míg te, szegénykém, soha nem ismerhetted meg mindezt! O, mennyi, de mennyi sajnálatot érdemelsz! És igazad is volt, hogy a halált kívántad inkább.... igen, igazad volt, ám az nem azért jön el, aki hívja, ó, nem! Én aztán tudom, hosszú tapasztalatból tudom. Bele kell hát törődnünk, erőt kell vennünk magunkon, és vállalnunk kell a szenvedést. [...] «S most már visszatért a nyugalmam» - mondod... Bár úgy volna, s ez a nyugalom legalább mindig megmaradna. Ma reggelre én is megnyugodtam valamelyest, s a dühöm is alábbszállt, mely az «Újság» ostoba cikkének olvastán elfogott, de micsoda zaklatott éjszakám volt! Most már józan fejjel gondolom végig a dolgot: így történhetett: ezt a bizonyos Eleket, akit én nem ismerek, minden bizonnyal Petőfi olasz fordítói bujtották fel, hogy ebben a hangnemben írjon, azok, akik irigylik tőlem azt a kevéske hírnevet, melyet fordításaimmal szereztem; talán Sirola lehetett az egyik felbujtó, aki fiumei és Zambra személyes ellensége, mivel abban reménykedett, hogy ő kapja meg a budapesti egyetemi katedrát, amelyet Zambrának ítéltek. Jó pár éve ismerem és levelezésben vagyok vele, ugyanígy ismerem Rina Larice kisasszonyt is, valamint a mantovai Umberto Norsát, akiket ez az Elek talán annyira dicsőít. Hármójuk közül tán még legjobban, sőt tűrhetően Sirola fordít, bár gyakran nem törődik a rímmel, ő egyébként alig húsz rövid verset fordított le, amelyeket én már mind lefordítottam és publikáltam, most pedig, azt írja, a Bolond Istókon dolgozik. A már nem éppen fiatal Larice kisasszony vagy száz verset fordított le prózában: nem is mindig aggályos hűséggel. Norsa sorról sorra lefordította a Felhőket - amit én már régen publikáltam -, de mintha megnyúzta volna az eredetit. Ezt írta, amikor elküldte nekem a kötetét: «Ha ismertem volna az Ön fordítását, nem fogtam volna hozzá a munkához». De hát ezek csak szavak! Gonosz a világ, s nagyon-nagyon irigy és képmutató! Ha el akarod olvasni ezeket a fordításokat, csak szólj, és elküldöm őket. Mármost, Elekre visszatérve, majdnem biztos vagyok benne, hogy Sirolától kapta a biztatást, már csak azért is, mert Sirola bizonyára tudta, hogy Zambra volt a kormányos, s ezért némi borsot akart törni az orra alá. Akárhogy is, még azzal együtt is, hogy természetemnél fogva olyan vagyok, hogy mindig megköszönöm a kritikát, akár jóindulatú, akár kemény, Elek bírálata nem tud hidegen hagyni. Ám valamelyik olasz lapban válaszolni rá nem sok értelme volna, hiszen ezeket ott nem terjesztik, meg aztán nagy nyilvánosságot szerezni ennek az ostoba cikknek csak arra volna jó, hogy Eleknek, Sirolának meg a többinek szereznék vele örömet, s csak nekem származna károm belőle. Mert hát Elek mégiscsak magyar, s már csak ezért is neki hinnének többen, mindazok, akik nem veszik a fáradságot, hogy gondolkodjanak, és rögtön elfogadják, amit a szájukba rágnak. Talán nyílt levélben kellene válaszolnom neki, s az összes magyar lapnak elküldeni, valamelyik esetleg hajlandó volna magyar fordításban közölni. Majd meglátjuk! Még tegnapi dühömben

114