Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)

Levelek

be: van benne némi hiányosság, valami nem egészen tökéletes felhang, valami apró csuszamlás. Nem kell szégyenkezned ezért, biztosíthatlak, hogy a számos olaszul írt levél közül, amelyeket magyaroktól kapok (még Erődít is beleértve), a tiedid a legkevésbé hibásak. Még Z. is (figyelsz?) olykor-olykor elalszik. Hát hogyne! Különben nem hagyott volna és nem követett volna el néhány hibát a könyvemben és nem maradt volna benne néhány szemet szúró értelmetlenség. Észrevetted őket? Nem? Hát, nem szólok most az ékezetek egyenetlenségéről, de egy helyütt (a 83. oldalon, a 10. sorban) avea áll az aveva helyett, ami miatt úgy tűnhet, mintha egy szótaggal csonkább volna a verssor, a végjegyzetben az áll, hogy a Puszta kiejtése Pussta, a Dolmányé Dólmagni, aztán a szövegben mégis Puszta és Dolman van nyomtatva. De hát ha az elején azt mondtam, hogy szükségesnek tartom az átírást, akkor....? S ez még mindig nem elég: a tartalomjegyzékben az áll, hogy a szerző jegyzete, de hát akkor Petőfi jegyzetéről volna szó, hiszen én nem szerző vagyok, hanem fordító! Apróságok ezek, Olaszországban mégis megmosolyoghatják. [...]

Vale, édes lelkem. Kérlek, légy olyan vidám, amennyire csak lehetséges [...], és hidd el, nem! légy biztos benne, hogy soha senki sem szerethet úgy, mint ez a te értéktelen

Beppód.

N”. 115

’908. IV. 8. szerda délután 4 óra

Édes Margheritám!

[...] Megebédeltem, pihentem egy órát és újraolvastam a te drága, édes leveled. O... «Per correr miglior acqua alza le vele!...» Köszönöm, ezerszer köszönöm, édes Margheritám ezt a szeretetteljes levelet, ezt a levelet, mely elfeledted velem a világ minden gonoszságát, közönségességét, és fölemeli lelkem a te patyolattiszta magasságodig! O, feledjük el, s ha lehetséges, bocsássuk is meg mások meggondolatlan cselekedeteit, a bántó szavakat, és élvezzük inkább az egymás iránti tiszta szeretetünket! Mondd csak, Margheritám, írtam én neked valaha akárcsak egyetlen szót is, mely fölkelthette volna benned a tisztátalan kívánás gyanúját? O, ha egyetlen efféle szót írtam volna, hidd el, hidd el, szentem, sosem tudnám megbocsátani magamnak! Szeretlek: igen, jobban szeretlek mindennél a világon, jobban szeretlek saját magamnál, a szemem világánál; ám ebben a mély szerelemben semmi földi érzés nincsen, nem kíván mást immár, mint azt, hogy olyan boldognak tudhassalak téged, amilyen boldoggá én szerettelek volna tenni, ha... S ami megelégedést okoz számomra és boldoggá tesz engem ebben a szerelemben, az az a gondolat, hogy

107