Palkó Gábor (szerk.): Ködlovagok irodalom és képzőművészet találkozása a századfordulón, 1880-1914 (Budapest, 2012)
TANULMÁNYOK - IRODALOM ÉS KÉPZŐMŰVÉSZET TALÁLKOZÁSA - Bednanics Gábor: Impresszió, kép, szókép: Képzőművészet és költészet párbeszéde a századfordulón
IMPRESSZIÓ, KÉP, SZÓKÉP 29 ságait követi, jelesül azt, hogy nem valamely konkrét valóságszegmens tárgyi megfelelőjeként jelenik meg, hanem újszerű befogadói hozzáállást jelöl ki számunkra. A verbális idegenség nem oldódik fel vizuális azonosításban. A kép mássága éppúgy hozzátartozik a nyelvi műalkotáshoz, mint a képző- művészethez: a költői szöveg szerkesztettségét érintő változások a kép verbális létesülésében rejlő módok ismeretében jöhettek csak létre. A magyar költészetben a képeket jobbára a stilisztika eszköztárában helyezték el. Ez azonban súlyos következményekkel is járt: a költői kép - a mentális kép közvetítő szerepével hozva párhuzamba - figurativitás és szó szerintiség rendszerében egyaránt funkcionált, mégpedig az ábrázolás kategóriája alatt, s ez, ahelyett hogy tisztázó magyarázatokkal szolgált volna, további képi metaforák létrejöttét eredményezte.24 A szavak hangzásában és a versek tipografikus elrendezettségében megnyilvánuló linearitás helyébe a szöveg statikus, időtlen és egyetlen pillanat alatt átlátható megközelítése lépett. Az olvasó tekintete nem a szavak megidézte közvetlen vizuális közeget szemléli azonban, hanem a papíron található betűk sorát, melyet az olvasás kényszerítő mechanizmusa nem direkt módon érzékel, hanem eleve versként, mégpedig értelemmel bíró egységként vesz számításba. A modern lírai képalkotás felvetette - illetve az annak feltehető - kérdés tehát nem az, hogy milyen vizuális tapasztalattal vág egybe a szóban forgó textus, hanem hogy mi módon sarkallja mediális határátlépésre az értelmezőket, vagyis hogy a költemény miként teremti meg a képiség látszatát. A kérdés tisztázása során a megidézett képpel és a retorikailag leírható költői képpel kialakított viszony olyan történeti vetületet is felrajzol, melyben a korszak képfelfogása egyedivé válik a látás primer, közvetlen és elementáris tulajdonságainak előtérbe kerülése miatt, és egyben választ ad arra, miért is volt lehetséges egyáltalán a kép reprezentáló és nyelvi-poétikai képességének együttes szerepeltetése. A 19. században a fiziológiai alapokra épülő szubjektív megfigyelő létrejötte ássa alá a percepciós megrögzöttségeket, a látásnak a látóhoz való odakötése teremti meg egyáltalán azt a(z esendő és megtéveszthető percepciós bázisra helyezett) szubjektív teret, amely lehetővé teszi a technikai médiumok számára (a fényképezéstől az impresszionista festészet „ártatlan tekintetén” át a moziig), hogy a valóságot és a látványt egymáshoz végletesen
