Palkó Gábor (szerk.): Ködlovagok irodalom és képzőművészet találkozása a századfordulón, 1880-1914 (Budapest, 2012)

TANULMÁNYOK - KÖDLOVAGOK - Kardeván Lapis Gergely: Versengő valóságok koncepciója a századvégi művészregényekben

KARDI-'VAN LARIS GERGELY

az ember számára nincs és el se képzelhető a »pontosan igaz«), hanem már átalakított, az érzékeinken át, az érzékeinkkel átalakított valami. És mintha megfigyelésünk külön volna választható a képzeletünktől!”11 Realizmus vagy naturalizmus és esztétista szemlélet ellentétének kevés Ambruséhoz fogható következetességéi megfogalmazása maradt fönn a korszak íróitól, ezért mielőtt a századvég esztétizmusának részleteibe merülnék, egymondatos kitérőt teszek a festészettörténet irányába. Ott ugyanis a médium különbsége folytán elmélet és technika segítenek értelmezni egymást. Primitíven fogalmazva: a naturalista Courbet és az impresszionista Monet nem abban nem értettek egyet, hogy a valóságot kell a vászonra tenni, hanem abban, hogy mi a valóság. Az impresszionisták ugyanis abból indultak ki, hogy minden, ami a puszta szín- és fényérzékleten túl van, az utólagos mentális munka eredménye, tehát messzemenően kultúrafüggő és szubjektív (így nyilvánvalóan nem érdemli meg a „valóság” nevet). Jules-Antoine Castagnary a következőképpen fogalmazta meg ezt az impresszionisták 1874-es, Nadar műtermében tartott kiállítása kapcsán: „Abban az értelemben Impressziónis- ták ők, hogy nem a tájat adják vissza, hanem a táj keltette érzékletet.”12

Eddig a kitérő. Ennek fényében talán érthetőbbé válik az a különös tény, hogy miközben az esztétista áramlat a pozitivista világképpel és a naturalizmussal szemben lépett színre, Edmond de Goncourt, Zola, Huysmans és Justh személyében naturalista szerzők teszik föl művészregényeikben az esztétizmus alapkérdését: elképzelhető-e az élet, az egyetlen még autentikus érték, a művészi szép hegemóniájára korlátozva? A válaszok az élet tisztán esztétikai szemléletétől a művészet alkotta („mesterséges”) valóság elsődlegességét hirdető álláspontokig sokfélék. Legalább annyifélék, ahányféle ellentétes leegyszerűsítés előhívta őket a századközépre elhatalmasodó tömegízléstől a józan gyarapodás polgári ethoszán át a tudományos világkép leegyszerűsítéséig. Az esztétizmus áramlata filozófiai támogatást is nyert a fiatal Nietzsche téziseitől. A tragédia születésében (1872) az irányzat jellegzetes redukcióját hajtja végre, midőn kijelenti, hogy „a létezés és a világ kizárólag esztétikai jelenségként tekinthető igazoltnak”.15

A művészet hasznosságába (vagyis a külső világ megváltoztathatóságába) vetett hit a forradalmak korának végéig sem tartott ki. Gautier a Maupin kisasszony előszavában már 1835-ben arra korlátozza a regény