Endrőczi Elemér: 100 éves a magyar orvostovábbképzés 1883-1983 (Budapest, 1983)

I. fejezet: A szervezett magyar orvostovábbképzés előzményei

Szakmákban a képzés (sebészet, szülészet), amely később Királyi Orvossebészi Tanintézet néven működött 1872-ig, a kolozsvári egyetem orvosi fakultásának megalapításáig. Elvileg jelentős volt az 1791. évi 25. törvénycikk, amely kimondta, hogy aki magyarul nem tud, semminemű közhivatalt Magyarországon nem gyakorolhat. A pesti egyetem orvosi karának többsége nem tudott magyarul, Rácz Sámuel volt az első, aki előadásait magyar nyelven tartotta a sebész hallgatóknak. A magyar orvosi szakirodalom kialakításának szükségességét sürgette Toldy Ferenc és Gebhardt Xavér Ferenc már az 1830-as években, de a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók J841. évi alakuló ülésén még csak korlátozott számban tartottak magyar nyelven előadást. Jelentős volt Bugát Pál és Toldy Ferenc kezdeményezése, amikor 1831-ben megalapították az első magyar nyelvű orvosi folyóiratot, az Orvosi Tár-t, amely kiemelt szerepet játszott az új magyar orvosi műszavak terjesztésében. Az 1833. évi számában latin—magyar szótár jelent meg, hogy az új magyar műszavakat az olvasóközönség megértse. Az Orvosi Tár 1849-ben jelent meg utoljára, de elévülhetetlen érdemeket szerzett a magyar orvosi szaknyelv megteremtésében és elterjesztésében. Ugyanebben az időszakban figyelemre méltó volt a SchoepfMerei Ágost által szerkesztett Magyar Orvossebészi és Természettudományi Évkönyv, amely 1844-ben jelent meg havonként, és áttekintést adott nemcsak a hazai, hanem a külföldi orvostudományi eredményekről is. Az orvostudományi élet fellendülését igazolja ezekben az években a Budapesti Királyi Orvosegyesület (1837) megalakulása, amelynek rendezvényein Arányi Lajos, Eckstein Frigyes, Flór Ferenc, Pólya József, Jankovich Antal, Wagner János főorvosok rendszeresen tartottak magyar nyelvű továbbképző előadásokat. Tagja volt az egyesületnek Sauer Ignác, továbbá Balassa János is, de a pesti orvosi tanári kar többsége távol tartotta magát. Az orvosi és általában a természettudományi közélet további fellendülését mutatta, hogy Bene Ferenc, a pesti egyetem orvosi karának dékánja kezdeményezésére megalakul a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Vándorgyűlése (1 840), amelynek sokrétű céljai között kiemelten szerepel: ,,. . .minden magyar orvos és természetvizsgáló magyarul beszéljen, és magyarul terjessze elő a tőle kifejtendő tárgyat". A Magyar Tudományos Akadémia (1825) viszonylag csekély hatással volt az orvostudomány hazai és magyar nyelvű fejlődésére, elsősorban nyelvtudományi, filozófiai és irodalmi kérdésekkel foglalkozott. A XIX. század elején a medicina lényegében belgyógyászatra és sebészetre tagolódott, a további szakosodás során a psychiatria és a gyermekgyógyászat a belgyógyászaton belül, a szülészet, szem- és fülorvoslás pedig a sebészet keretében alakult ki. Rácz Sámuel adta ki az első magyar élettani tankönyvet 1790-ben, de számos élettani tárgyú dolgozatot írt Lenhossék Mihály Ignác is. A magyar belgyógyászat megteremtője Bene Ferenc volt, aki az államorvostan mellett a belgyógyászatot is oktatta a pesti egyetemen. Az ,,Elementa medicinae practicae" (1833—1834), ötkötetes belgyógyászata egész Európában ismert volt és tankönyvként használták az orosz, olasz és más nyugati egyetemeken. A vezetése alatt álló klinikán már rendszeres volt a kórlap és kórtörténet vezetése, és a gyógyító munkában korszerű közegészségügyi szemléletet képviselt. Bevezette a kopogtatást, hallgatózást, a vizelet vizsgálatot és az elemi laboratóriumi eljárásokat a diagnosztikába. 1841-ben Sauer Ignác, a magyar belgyógyászat kiemelkedő egyénisége vette át a tanszéket. A pesti egyetemen a sebészetet Stáhly György (1794—1802), majd Eckstein 14