Schultheisz Emil: Traditio Renovata. Tanulmányok a középkor és a reneszánsz orvostudományáról / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 21. (Budapest, 1997)

2. Az arab medicina assimilatiója a későközépkori latin orvosi irodalomban

AZ ARAB MEDICINA ASSIMILATIÓJA A KÉSŐKÖZÉPKORI LATIN ORVOSI IRODALOMBAN* Az arab medicina virágzása a 7—12. századig tartott, térben pedig Turkesztántól a Pireneusifélszigetig. Klasszikus központjai keleten Bagdad, nyugaton Cordóba. Az orvosi és természettudományi írások arabról latinra fordítása az európai medicinában a későközépkorban alapvető változást jelentett mind szemléletben, mind pedig a gyakorlatban, — utóbbi esetben főként a chirurgiában, az epidemiológiába, az ophthalmológiában és a pharmacológiában. Ez az irodalmi-transpositio — bizonyos fáziseltolódással az irodalom egyéb ágaival szemben — főként a 12—13. században történik, hatása a 16. század végéig, illetve a 17. század közepéig követhető. Tulajdonképpen egyetlen igazán fontos orvostörténelmi munka sem hagyja említés nélkül a medico-historiographiának ezt az arabismus címén tárgyalt periódusát

1 Ugyanakkor az antik tudomány arab közvetítésének megítélése éppúgy, mint az egyes orvosi disciplínákban önálló arab írások átvételét, receptióját és assimilatióját érintő megítélés, az általános európai orvostörténelmi irodalomban igen különböző, mind szemléletét, mind jellegét illetően. A hazai ilyen jellegű irodalom pedig gyakorlatilag nem is foglalkozik a kérdéssel, jóllehet az e korbeli, természetesen szintén latin nyelvű medicina, még részleteiben is alig különbözik a kor európai orvostanától, szükségképpen tehát erre is vonatkozik mindaz, amit a következőkben általában kifejteni igyekszem. Az alapkérdés, miért olyan különböző mind a mai napig az arab medicina receptiójának és assimilatiójának, ennek következtében pedig jelentőségének megítélése az orvostörténelmi irodalomban? Ennek nemcsak az a magyarázata, hogy kevés volt, és még kevesebb ma azoknak az orvostörténészeknek a száma, akiknek linguisticai, orvosi és historiographiai felkészültsége egyaránt alapos, és lehetővé teszi az egy-egy kéziratban foglaltak metĥodológiai feldolgozását az említett szempontok együttes érvényesítése alapján. Hacsak ez volna az ok, ma már betöltött lehetne a hiány, hiszen a csaknem teljes szövegkritikai gyűjtemények latin, illetve valamely modern nyelvű kiadásában a kutatók rendelkezésére állnak.

2 A magam részéről a problémát abban látom, hogy az arabismus behatolása és befogadása egy olyan időszakra esik, a középkorra és a renaissance-ra — az orvostörténelemben egyébként távolról sem tisztán elválasztható periodizáció —, melyek a történetírásban néha még ma * Megjelent in: Keletkutatás (1974) 73—80. 1 Legyen szabad itt csak Schipperges „Ideologie und Historiographie des Arabismus" című tanulmányára utalnom: Sudhoffs Archiv, Beiheft 1. 1961. 2 Vö. Fuat, Sezgin: Geschichte des arabischen Schrifttums, Leiden 1967. I—III. A II. kötet teljes egészében tárgyalja a medicina és pharmacia, a III. kötet pedig az alchemia és chemia irodalmát. Ld. u. ott a szöveggyűjtemények bibliográfiáját. Vö. még Corpus Medicorum Graecorum Supplementum Orientale; valamint Manfred Ų mann: Die Medizin im Islam, Leiden/Köln 1970. (Handbuch der Orientalistik, Ergänzungsban 6.)