Schultheisz Emil: Traditio Renovata. Tanulmányok a középkor és a reneszánsz orvostudományáról / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 21. (Budapest, 1997)
12. Medicina a reneszánsz egyetemen
100 Ennek a felfogásnak a magyarázata egyrészt abban keresendő, hogy az egyetemek egyes konzervatív, de nagytekintélyű professzorai valóban igyekeztek megakadályozni a studia humanitatis felvételét a tantervekbe, másrészt abban, hogy az egyetemi tanítást és tananyagot bíráló, sőt elítélő nyilatkozatok számos humanista szájából elhangzottak. 4 9 A humanizmus itáliai egyetemi recepciójában viszont nagy szerepe volt annak, hogy az itáliai egyetemek mentesek voltak az egyházi dogmatizmustól — a 14. század második feléig önálló teológiai fakultásuk sem volt — az artes liberales és a medicina pedig még nem váltak el egymástól. Az itáliai egyetemeket egészen az ellenreformációig a nem egyházi képzés jellemezte. 5 0 A salernói civitas hippocratica és a bolognai jogi kar, a legum mater, a laikus képzés, előkészítője volt a humanizmusnak. 5 1 Constantinus Africanus fordításai és coadunatio-i bevezették a görög orvosi klasszikusokat éppúgy, mint a curriculumba felvett logika, 5 2 mely már az ókorban is összekapcsolta a medicinát a filozófiával. Ez a kapcsolat még intenzívebbé vált, amikor az arisztotelészi természetfilozófia, a fizika végleg a curriculum része lett. 5 3 Az egyetemeken nem gyorsan terjedő humanizmusról alakított képet erősen rontotta Petrarca ítélete. A jogászokat s még inkább az orvosokat, sőt magát a medicinát sújtó kemény kritikája 5 4 sem járult hozzá, hogy a humanizmus szerepét az orvosi karon kedvező megvilágításba helyezze. A humanisták támadásai a medicina ellen Petrarca után a 15. század második feléig tartottak. Míg Petrarca végső soron a medicina tárgyára, az enyészetnek kitett emberi testre alapozta kritikáját, Coluccio Salų a i az orvostudomány metodikájából indult ki. így érthető, hogy a Petrarca és a mások által is bírált jogtudományt az orvostudománnyal szemben felértékelte, 5 5 és érthető a Salų a ihoz csatlakozó kiterjedt vita arról, hogy a jogtudományt, vagy az orvostudományt illeti-e az elsőbbség a tudományok hierarchiájában, és hogy egyáltalán tudománynak tekinthetők-e? 5 6 Giovanni d 'Arezzo vitatja a jogtudomány elsőbbségét s a medicinánál alacsonyabb tudománynak tartja. Az orvostudomány általános érvényű elvek megismerésére törekszik, elveit a megváltoztathatatlan természetből vezeti le bizonyítás és «kísérlet» révén, s így megfelel a tudomány fogalmának. 5 7 4 9 A kutatások állását és legújabb irodalmát Id. Denley, P.: ,, Recent Studies on Italian Universities of the Middle Ages and Renaissance" In: History of Universities vol. I. Continuity and change in early modern universities (Averbury, 1981) és Buck, August: ,,Die Rezeption des Humanismus in den juristischen und medizinischen Fakultäten der italienischen Universitäten" in: Keil, G.—Moeller, B.—Trüsen, W. : Der Humanismus und die oberen Fakultäten (Mitteilung XIV Der Komission für Humanismusforschung. Weinheim: Acta Humaniora VCH 1987). 5 0 Kristeller, P.O.: ,,Rinascimento della storia del pensiero filosofico" in: II Rinascimento. ¡nterpretazioni e problemi (Bari, 1983) p. 239 5 1 Kristeller, P.O.: ,, The Schoo of Salerno. Its development and its contribution to the history of learning" in: u.a.: Studies in Renaissance Thought and Letters (Roma, 1956) 5 2 Schultheisz, Emil: „Tankönyv és curriculum a középkori orvosi fakultáson" Comm. Hist. Artis Med. 147—148 (1994) p. 7. és 24 5 3 A 12. századtól egyre gyakoribb «physicus» elnevezés az orvosra ennek kifejezője. Ez a terminológiai processzus maga is azt jelenti, hogy az egyetemi képzettségű orvos a természetfilozófiában és a természettudományokban is jártas, szemben a csak praktikus ismeretekkel rendelkező, bár nem képzetlen orvossal. 5 4 Petrarca, F.: Invectiva contra médiçum. Testo latino e volgarizzamento di Ser Domenico Silvestri. Ed. crit. a cura di P.G. Ricci (Roma, 1950) p. 54 5 5 Salutati, C.: De nobilitate legum et medicinae. A cura di E. Garin (Firenze, 1947) 5 6 Pagallo, G.F.: „Nuovi testi per la «disputa de le arti» ne Quattrocento: La «Questio» di Bernardo da Firenze e la «Disputatio» di Domenico Bianchelli" Italia medioevale e umanistica 2 (1959) pp 467—481
