Birtalan Győző: Európai orvoslás az újkorban / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 15-16. (Budapest, 1988)
III. RÉSZ - A mikroszkopikus kórokozók felfedezése
93 számos tévedés rögzült vagy újra keletkezett. Bayle még lehetségesnek tartotta, hogy a tüdőgümőkór olykor tüdőrákban folytatódik. Laennec a sajtosodást a tbc-re kórjelzőnek tartotta, ugyanakkor daganatos és nem gyulladásos betegségnek. Uj elemet hozott a tuberkulózis diagnosztikájába Virchow. Őt nem annyira a gümő vagy a sajtosodás karakterisztikų ^ña foglalkoztatta, hanem egyéb sejtféleségek megjelenése a gyulladásos területen. Felhívta a figyelmet az úgynevezett „óriássejtekre", amelyeket leírójukról, Theodor Langhansról (1839—1915) neveztek el. Jóval azelőtt tehát, hogy a gümőkór élő kórokozóját felfedezték, a makro- és mikroszkopikus kutatások eredményeként megismerték e betegség jellegzetes szövettanát. Ez akkor is nagy előrelépés, ha ebben a problémakörben még bőven maradtak nyitott kérdések. Virchow érdemei között kell még említenünk, hogy az ő kezdeményezésére bevezették a kötelező hatósági húsvizsgálatot az életveszélyes húsmérgezés, a trichinosis megelőzésére. Albert Zenker (1825—1898) drezdai patológus 1860-ban egy falusi lakodalom alkalmával bekövetkezett haláleset és tömeges megbetegedés okának kivizsgálásakor megállapította, hogy azt trichinával fertőzött hús okozta, amit a násznép elfogyasztott. A fontos felismerés, az ember izomzatának életveszélyes gyulladását előidéző parazitafertőzés tárgyköre átvezet bennünket a mikroszkopikus élő kórokozók kutatásának hatalmas jelentőségű mozgalmához, amivel a következő fejezetben foglalkozunk. A MIKROSZKOPIKUS KÓROKOZÓK FELFEDEZÉSE A mikroszkóp feltalálása óta gyakran felvetődött a nagyítólencse alatt látható élőlények kórtani jelentőségének kérdése. Többen is feltételezték betegségkeltő szerepüket, de ennek bizonyításával adósak maradtak. Ez az itt-ott visszatérő gondolat tehát korántsem volt új, amikor a múlt század közepén a bakteriológiai érát előkészítő vizsgálódások hulláma elindult. Jakob Henle (1809—1885), a múlt század egyik legjobb mikroanatómusa 1840-ben igen alapos okfejtéssel, meglepő éleslátással igazolta a mikroorganizmusok patogenitásának elméletét, de beérte racionális érveléssel. Mikrobiológiai kutatásokkal nem foglalkozott. E téma felelevenítésének egyik okát kétségtelenül a 19. század első felében történt kórokozó gomba felfedezésekben láthatjuk, amelyekről az előző részben esett szó. Az előrelépés alapfeltétele az ősnemzés létezésének végleges cáfolata volt. Enélkül ugyanis minden mikroszkopikus kórokozó észlelése az esetlegesség talaján mozgott volna, az ok-okozati összefüggés teljes bizonytalanságával. Noha a természettudományos determinizmus erősödőben volt, az ősnemzés híveivel szembeni áttörés korántsem ment könnyen. Nem először került sor ilyen vitákra. Francesco Redi (1626—1697) firenzei orvos már a 17. század második felében egyszerű, de pontos kísérlettel próbálta eldönteni a kérdést. Vett két ivóedényt, mindkettőben elhelyezett egy-egy darab húst. Az egyiknek nyitva hagyta a száját, a másikét sűrű szövésű fátyollal kötötte le. Ezután azt észlelte, hogy a nyitott edényben legyek jelennek meg, amelyek kifejlett rovarrá alakulnak. A fátyollal lezárt edényben mindez nem következett be, abban nem keletkeztek legyek. Mintegy száz évvel ezután Spallanzani végzett szellemes kísérleteket az ősnemzés teóriájának cáfolatára, mint azt már az előző részben érintettük. A probléma lényegében az 1860-as években jutott nyugvópontra Pasteur egzakt kísérletsorozata nyomán. Louis Pasteur (1822—1895) 1859-ben kezdett a levegő mikroszkopikus vizsgálatával foglalkozni. Gyapotgombolyagon átszűrt levegőben rengeteg port, spórákat és egyéb csirokat talált. Ha sikerült a levegőt távol tartania a tiszta folyadéktól, úgy abban nem
