Birtalan Győző: Európai orvoslás az újkorban / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 15-16. (Budapest, 1988)

III. RÉSZ - A sejt mint a betegségek székhelye

91 Nobel-díjban részesedett még John James Richard Macleod (1876—1935), aki a munkához a megfelelő laboratóriumi feltételeket biztosította és nagy fiziológiai tapasztalatával járult hozzá az ügy sikeréhez. A hasnyálmirigy speciálisan inzulint termelő részéhez úgy sikerült hozzájutni, hogy a kivezető vezetékek lekötésével elsorvasztották a fehérje- és zsíremésztő fermentet termelő sejteket. Ilyenformán csak az a mirigyrendszer maradt működőképes, amely a keresett hormont tartalmazta. Ezzel az erős hatású, vércukrot csökkentő anyaggal sikerült egy a pankreászától megfosztott kutyát életben tartani. Ezt követően pedig megmentették az első beteg, egy 14 éves fiú életét az inzulinnal. Valamennyi hormon kutatásának utolsó és igen lényeges fázisa a hatóanyag kémiai elkülönítése és végső lépésként szintetikus előállítása. Itt már a vegyészek veszik át az irányítást. Századunk első felében igen sok kitűnő biokémikus szerzett e területeken maradandó érdemeket. Közülük a legsikeresebb, Adolf Butenandt (1903—1947) főként a nemi hormonok meghatározásában ért el ragyogó eredményeket. Az endokrin rendszer hierarchikus felépítésének modellje századunk második évtizedének végére tudatosodott elméleti és klinikai jelentőségében. A magyar Bieđl Artúr (1869—1933), a témakör egyik kiváló szakembere 1922-ben megjelent monográfiájában foglalta össze az idetartozó ismereteket. 1917-ben Walter Bradford Cannon (1871—1945) ebben az összefüggésrendszerben gondolkozva, leírta a róla elnevezett ,,vészreakciót". Megállapította, hogy a létet fenyegető helyzetekben a szervezet védekezésének válaszaként adrenalin szabadul fel, amiből vérnyomás- és vércukorszintemelkedés és egyéb reakciók következnek be. A SEJT MINT A BETEGSÉGEK SZÉKHELYE A kórfolyamatokról kialakult elméletek a 19. század közepétől új, igen fontos adatokkal gyarapodtak, ami egyben minőségi változásokat hozott a patológiai gondolkodásban. Az előző részben eljutottunk a makroszkopikus kórbonctan akkori legmagasabb összefoglalásáig. Ehhez képest minőségi fordulatot jelentett a mikroszkopizálásra épülő sejtkórtan. A patológia ezen időszakának fejlődésére Rudolf Virchow tudományos életműve nyomta rá a bélyegét. 1845-ben a fehérvérsejtek felszaporodásának kórképével foglalkozott. Az általa leukémiának nevezett betegség lényegének a leukocyták primer daganatszerű burjánzását tartotta, ellentétben az angol Hughes John Benne (1812—1875) véleményével, aki azt a „vér gennyesedésének", voltaképpen szeptikus állapotnak minősítette. Virchow a 40-es évek végén fontos kísérleteket végzett a thrombosis és az embolia keletkezési mechanizmusának tisztázására. Az állatok érrendszerébe idegen anyagokat: hullai alvadékot, parafa-, bodzabéldarabkákat stb. juttatott be. A korabeli kísérleti kórtan többnyire durva módszereihez képest ezek az emboliakísérletek a legszerencsésebbek közé tartoztak. Ezekből is kitűnt a Virchow-ra mindig jellemző törekvés, hogy a patológiának a klinikai gyakorlathoz kell kapcsolódnia. Ebben a szellemben kitűnő klinikusok is végeztek kutatásokat a berlini egyetemen. Ludwig Traube (1818—1876), aki a vagus átvágásával bronchopneumoniát idézett elő, és behatóan vizsgálta a digitalis farmakológiáját. Theodor Frerichs (1819—1885), a másik berlini belgyógyász professzor pedig a máj kórtanáról készített mintaszerű klinikai elemzést. A korszakalkotó sejtkórtan kidolgozásához Virchow szintén a negyvenes években fo-