Birtalan Győző: Európai orvoslás az újkorban / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 15-16. (Budapest, 1988)

III. RÉSZ - Az idegi működések és az endokrin szabályozás fiziológiája

88 Comm. Hist. Art is Med. Supplementum 15—16 megállapítására is. He rñĥol z megvalósította, amit mestere, Johannes Müller még képtelenségnek tartott, az idegingerület haladási sebességének mérését is. Termoelektromos eljárással kimutatta a működő izom hőtermelését. Ez az érdeklődése kapcsolódott az energiaforgalom egzakt meghatározásának korabeli törekvéseihez. Az említetteken kívül egyéb új eredmények is születtek az érzékszervek speciális élettanában. Ezekre az egyes szakágazatok klinikumának tárgyalásakor térünk ki. Többen vizsgálták a mirigyek tevékenységét elektromos ingerlés hatására. A nyáltermelés provokálását Carl Ludwig és Rudolf Heidenhain (1834—1897) kísérletekkel igazolták. Ludwig fontos megfigyeléseket tett a vese vizeletelválasztási mechanizmusának tisztázására. Bizonyította, hogy a glomerulusok csupán szűrőfunkciót töltenek be. A végleges vizelet kialakulása (bekoncentrálódás, bizonyos anyagok visszaszívása) a tubulusok hálózatában történik. Feltűnhetett, hogy az e részben bemutatott tudósok túlnyomó részben németek voltak. Ez korántsem tekinthető véletlennek. A múlt század második felében az orvosi alapkutatások Németországban (különösen az egyesítés után) erősen felértékelődtek. Az is szerepetjátszott ebben, hogy a német egyetemeken létesítettek először a klinikától függetlenített, jól felszerelt kísérleti kutatóintézeteket. Az ott folyó munkára többnyire a magas metodikai színvonal voltjellemző. A kérdésfeltevések jól körülhatárolt, pontos adatokkal mérhető részjelenségekre irányultak. Az erős redukcionizmus mindig jellemezte a német kutatásokat, amivel szembeállíthatók a nem németek, főleg a franciák általánosabb összefüggésekben tájékozódó és a klinikai gyakorlattal szorosabban összefüggő témaválasztásai. A kísérleti élettan korabeli témái között találunk példákat az utóbbiakra is. Végeztek olyan kutatásokat, amelyek különböző életkorok, a nemek, a terhesség, az alkatok speciális fiziológiáját próbálták kideríteni. A hetvenes évektől kezdenek behatóan foglakozni a csecsemők élettanával, ami később e klinikailag is igen fontos tudományág önállósodását készítette elő. Vizsgálták az évszakok, a légköri viszonyok élettani hatását. Angelo Mosso (1846—1910) magaslati viszonyok között tanulmányozta a kifáradási és ergográfjával mérni tudta annak fokát. Az általa kezdeményezett „fáradtság fiziológia" témaköréhez kapcsolódott Paul Bert (1833—1910), Claude Bemard utóda a párizsi tanszéken. Ő állapította meg, hogy a magaslatokon megszaporodik a vér haemoglobintartalma. A kifáradás megnyilvánulásának egy lényeges adatát, a dolgozó izmok savanyodását Du Bois Reymond 1859-ben észlelte. AZ IDEGI MŰKÖDÉSEK ÉS AZ ENDOKRIN SZABÁLYOZÁS FIZIOLÓGIÁJA A múlt század második felében a reflextevékenység a kutatások középpontjába került. Nemcsak ennek pályáit határozták meg, de fény derült biológiai rendeltetésére is. Igen fontosak voltak van Szecsenov (1829—1905) és Friedrich Leopold Gö tz (1834—1902) vizsgálatai, akik a reflexgátlással kísérleteztek és előkészítették Pavlov munkásságát. van Petrovics Pavlovot (1849—1935) sokat foglakoztatta Szecsenov 1863-ban megjelent ,,Az agy reflexei" című értekezése, amiben a szerző a pszichés reakciót anyagi természetű folyamatként vizsgálta. Ezt megelőzően Pavlov a szív teljesítőképességét és ritmusát befolyásoló idegi impulzusokat tanulmányozta. Elkülönítette a centrifugális szakaszban a tápláló (trofikus) rostokat.