Birtalan Győző: Európai orvoslás az újkorban / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 15-16. (Budapest, 1988)

III. RÉSZ - Óriási lépések a kísérleti élettanban

86 Comm. Hist. Art is Med. Supplementum 15—16 A vitalista elveket valló tudósok eljutva az „életsajátosságokig", nem kutattak tovább, lemondtak e jelenségek feltárásáról. Bemard ezzel szemben úgy vélte, hogy azokat a szervi tulajdonságokat nevezzük ,,vitáiis"-nak amelyeket még nem sikerült fizikaikémiai módon értelmeznünk. Könnyen igazolhatta, hogy ezeknek a köre folytonosan tágul. Azt sem fogadhatta el, hogy a vitális jelenségek öntörvényűek és ezért sem közelíthetők meg tudományos vizsgálatokkal. Ellenkezőleg, vallotta: ,,A determinizmus minden haladás és tudományos kritika alapja. Az élő anyag sajátosságait nem ismerhetjük meg csak azáltal, hogy az anyagok egymáshoz kapcsolódnak. Más kérdés persze, hogy eleve le kell mondanunk a „végső okok" kutatásáról. Az élet lényegét, értelmét, célját a tudomány eszközeivel nem lehet tanulmányozni. Ez a felismerés a múlt század közepén már közhelyszerűen rögzült. Az uralkodó helyzetbe került comte-i pozitivizmus felfogását kifejtő idézet szerint: ,,A tudós, aki kísérleti elemzése során egy jelenség meghatározásáig kíván eljutni, kétségkívül látja, hogy nem ismeri a jelenséget végső okában, de mégis irányítja azt. ' *

2 ÓRIÁSI LÉPÉSEK A KÍSÉRLETI ÉLETTANBAN Az élet tanulmányozása Claude Bemard (1813—1878) számára elsősorban a létfenntartó anyagcsere-folyamatok fizikai-kémiai lényegének megragadását jelentette. Felismerte, hogy a magasabb rendű élőlények egy viszonylag stabil összetételű ,,belső miliő "ve 1 rendelkeznek, aminek a fenntartásáról szabályozó mechanizmusok gondoskodnak. Főleg az emésztés élettanát kutatta. Megállapította, hogy a hasnyálmirigy emésztőnedvet termel a zsírok lebontására. Elvi jelentőségű felfedezést tett a máj glykogénraktározó funkciójának bizonyításával. Ezzel ugyanis igazolta, hogy a máj nemcsak lebontja, hanem raktározza, építi és ha kell mobilizálja a cukrot. Kiderült, hogy létezik a májnak, mint mirigynek „belső" elválasztó működése. Ez különbözik a „külső" elválasztás mechanizmusától, amikor a termelt váladék vezetéken jut ki a szervből, mint az epe esetében. Megszületett ilyenformán a „belső elválasztásų mirigyek" koncepciója. A cukorháztartás egy másik lényeges összefüggését igazolta, amikor az agy IV. kamrájának megsértésével cukorvizelést idézett elő a kísérleti állatban. Ez az észlelés serkentette a beidegzés, főleg az erek beidegzésének tanulmányozását. Többszörösen megállapította, hogy a betegségek folyamán kisiklott élettani mechanizmusok mutathatók ki. Példát mutatott a toxikológiai-farmakológiai kutatásokra is. A veszélyes dél-amerikai méregről, a kuráréról kiderítette, hogy elektíve hat a motorikus idegek központjaira. Ezzel azt az általánosítható megfigyelést is tette, hogy a mérgeknek speciális támadáspontjuk van. Impulzust adott a kísérleti farmakológia műveléséhez, aminek később a német Oswald Schmiedeberg (1838—1921) volt a kiemelkedő reprezentánsa, aki a digitalis glikozidjait izolálta. Fontos volt tisztázni a fő tápanyagok, a zsír, a fehérje, a szénhidrát szükségletének, kihasználásának, egymás közti helyettesítésének kérdéseit. Justus Liebig (1803—1873), a kor egyik kémiai szaktekintélye úgy vélte, hogy a fehérje csupán plasztikus építőanyag, a kalóriát a zsír és a szénhidrát szolgáltatja. Ez a feltevés megdőlt. Kiderült, hogy kalóriaforrásként mindhárom tápanyagféleség szerepelhet, a fehérje azonban speciális minőségében nem pótolható. E vizsgálatokhoz a szilárd, a folyékony és a gáznemű anyagok felvételét és kiadását pontosan meg kellett határozni. E feladat megoldásához megfelelő készülékre volt szükség, amit Max Pettenkofer (1813—1901) és Julius Voit