Birtalan Győző: Európai orvoslás az újkorban / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 15-16. (Budapest, 1988)

II. RÉSZ - A „kórbonctani" és „élettani" belgyógyászat kialakulása

59 belgyógyászati kezelések hatásosságát. Leleplezte, többnyire csekély értéküket vagy kártékonyságukat. Statisztikai módszereket alkalmazott, amelyek általa terjedtek el a tudományos kutatásokban. Igénybe vette ehhez Jules Gavarret (1809—1890), a statisztika híres korabeli szakértőjének segítségét is. A statisztikai számításokhoz mindenekelőtt a betegek és betegségek megfelelő nagyságrendjére volt szükség. Ezt akkoriban a nagyobb városok tömeges ellátására létesített közkórházak lehetővé tették. Idejutottak többségükben a város szegény betegei, zömmel ipari munkások és családtagjaik. Louis igen népszerű oktató volt, nagy hatást tett külföldi hallgatóira is. Többen Amerikából jöttek hozzá, akik közül Oliver Wendell Holmes (1809—1894) és William Wood Gerhard (1805—1872) érdemel említést. Holmes a gyermekágyi láz kontakt terjedéséről írt értékes tanulmányt Semmelweis fellépte előtt. Gerhard Philadelphiában tanulmányozta az ottani fertőző betegségeket és neki sikerült kliniko-patológiai elemzésekkel tisztáznia a ,,tífusz-betegségek" differenciálását, 1837-ben. A gondos klinikai és kórbonctani vizsgálatok vezették el Jean Baptiste Bouillaud-t (1796—1881) ahhoz a felismeréshez, hogy szabályszerű összefüggés van (az esetek többségében) az akut ízületi gyulladás és a szív be hártyájának vagy külső burkának gyulladása között. Erről szóló jelentős publikációja 1836-ban jelent meg. A kortársi francia szakirodalomból kiemelkedik még Pierre Rayer (1793—1867) kitűnő vesekórtana. Gabriel Andral (1791—1876) vérvegytani és mikromorfológiai vizsgálatai a tudományos laboratóriumi diagnosztikát készítették elő. A kopogtatási vizsgálómódszer legaktívabb szakértőinek akkoriban a francia Pierre Adolphe Piorry (1794—1879) és a német Max Anton Wintrich (1812—1882) számítottak. Piorry ötlete volt a ,,plessimeter" alkalmazása, a kopogtatási technika tökéletesítésére. Ot megelőzően a mellkast közvetlenül az ujjheggyel kopogtatták. Végeredményben a közvetett módszer életképesnek bizonyult és átment a gyakorlatba. Igaz manapság a plessimeter, az (átvezető merev anyag) a vizsgáló saját kiegyenesített második, vagy harmadik ujja. Wintrich még kopogtató kalapácsot is használt, ami nem terjedt el. Leírta a tüdőkaverna jellemző hangjelenségét, amit máig is róla nevezünk el. Igen sokféle zörejt írtak le akkoriban, legtöbbjét már nem tartják számon. Wintrich néhány esztendeig Bécsben Josef Skoda, az ottani belgyógyász professzor tanítványa volt, aki a diagnosztika egyik klasszikusa. Kiemelkedő fizikai-akusztikai képzettséggel rendelkezett, ráadásul évtizedeken keresztül szorosan együttműködhetett Rokitanskyval, akivel jó barátságban volt. Felfogását a következő idézet is érzékelteti: ,,Meg kell ismernünk a kopogtatási hangkülönbségek valamennyi lehetséges esetét. Ki kell tapasztaljuk azon feltételeket, amelyektől az egyes zörejek függenek és végül a megfigyelt dolgokat meg kell kísérelnünk összekötni az ismert hangtani törvényekkel. "

16 Ennek megfelelően tisztázta a tüdőszövetek hangvezetési viszonyait, a kopogtatási hangzások és a szívzörejek keletkezési mechanizmusát. A legtöbb esetben bebizonyította, hogy azonos akusztikai anomáliák többféle eredetű és természetű kórformákban egyaránt előfordulhatnak. A belgyógyászati terápia lehetőségeit Skoda, legtöbb kortársával egyetértően, szkeptikusan ítélte meg. A francia iskola erős hatást gyakorolt az ír fővárosban, Dublinban folyó orvosi kutatásokra. Az ottaniak közül kiemelkedett Robert James Graves (1796—1853), aki a diploma megszerzése után többéves tapasztalatszerző európai körutat tett. Nagyon tetszett neki a kontinensen többfelé is dívó betegágy melletti oktatás, az alapos anamnézisfelvétel és a fizikai vizsgálat. Mindezeket Dublinban is meghonosította. Jó, gyakorlati érzékű klinikus volt. Az angolszász nyelvterületen többnyire Graves nevével jelölik a pajzsmirigy-