Birtalan Győző: Európai orvoslás az újkorban / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 15-16. (Budapest, 1988)

I. RÉSZ - Szülészet és nőgyógyászat

25 Elsőként írta le, hogy a rövid vagy feltekeredett köldökzsinór visszafoghatja a kitolást. Az arctartást korrigálta, a farfekvést nem. Ebben a kérdésben egyébként sok vita folyt. Az előreesett kart reponálta. Az előresodródott köldökzsinórt megkísérelte viszszahelyezni. Kudarc esetén lemondott a magzat életéről. Pontosan és részletesen adta meg instrukcióit a korai lepényleválás szövődményekor: gyors láblehozatal és extractio. Elsőként ismertette a méhkürti terhességet. Mauriceau foglalkozott a terhességi rángógörccsel (eclampsia). Magyarázatként a feleslegben lévő, a méh által felmelegített vértömeg, vagy éppenséggel a nagy vérvesztés, esetleg a túlságos fájdalmak szolgáltak. Ilyen esetben nem siettette a szülést, hanem kivárta a tágulást, szükség szerint vérlebocsátást és beöntéseket végzett. A halott magzat fejének kihúzására különleges ,,tire-téte" (fejhúzó) műszert készített. A méhlepény leválasztásában nem volt hiperaktív. A szülés utáni fluort sebváladéknak minősítette. A 18. század fordulójára Franciaországban általában fokozódott a szülészeti aktivitás. Jelzik ezt a szülőutak tágítására, a korai burokrepesztésre irányuló törekvések. A fülig megszületett fejet igyekeztek kihúzni. Mindenekfelett pedig igen kitágult a lábrafordítás és extractio indikációja. A szülési mechanizmus és a szűkmedence problémáinak megértéséhez és megoldásához nagyban hozzájárult Hendrik van Deventer (1651—1724) tudományos és gyakorlati tevékenysége. Sokoldalú ember, aranyműves, vegyész, gyógyszerész, szülész, ortopéd volt egyszemélyben. Ortopédiai hajlamait külön érdemes kiemelni. Az 1696-ban kiadott szülészeti tankönyvében ugyanis fontos új vonás, hogy a magzat elhelyezkedését pontosan, a medencéhez viszonyítva ábrázolta. Nemcsak általánosságban különböztette meg a férfi és női medencét, amint az addig szokásban volt, hanem az utóbbit típusokra osztva, mutatta be és hangsúlyozta, hogy a külső testi adatok nem utalnak közvetlenül a medence méretviszonyaira. Deventer úgy vélte, hogy a medence tágulása nem várható a szeméremcsontok szétválásától . Annál nagyobb fontosságot tulajdonított a kereszt és farokcsont hátrahaj lásának. Ebből következett az a tanácsa, illetve a sokak által átvett gyakorlat, hogy a kitolási szakaszban a farokcsontot a hüvelyfalra alkalmazott nyomással hátra kell feszíteni. Emiatt jócskán előfordultak törések. Fontosnak tartotta a medenceüreg tengelyének és irányának ismeretét. Nem szólt ugyan az átmérőkről, de voltaképpen általa kezdődött a medenceméretek tana. Megkülönböztette a pelvis magna-t (nagy medence), ami a hüvely és a méh előreesésére hajlamosít, a pelvis plana-t (lapos medence), ami a méh ferde elhelyezkedését idézheti elő. Ez utóbbi anomáliának Deventer túlságosan nagy jelentőséget tulajdonított. Leírta a koponyacsontok varratmenti elcsúszásának lehetőségét. Javasolta a szülészeknek a medence belső viszonyainak kitapogatását mielőtt a fej beékelődne. Ha a medence lapos, a préselést nem szabad erőltetni, a koponya sérülhet. Szűk medence esetén időt kell hagyni a koponya megfelelő alkalmazkodásához. Mauriceau-val ellentétben Deventer azt tartotta, hogy a terhes méh fala megvastagodik, sokat mozog és könnyen kerülhet ferde helyzetbe. Aktívan fordított lábra. Elölfekvő lepénynél szükség szerint átfúrta a placentát és azonnali szülésindítást kezdeményezett. A vérzést a koponyával vagy a lehúzott farral tamponálta. Az eszméletlen újszülött élesztésére hagymát szagoltatott. Igen káros tanítása volt, hogy a lepény leválasztást kivétel nélkül kézzel és sürgősen kell végezni, utóvizsgálattal egybekötve. A 18. század folyamán a szülésmechanizmusra vonatkozó ismeretek jelentősen gyarapodtak és mind egzaktabbá váltak. Az angol konzervatív iskola legnagyobb alakja