Birtalan Győző: Európai orvoslás az újkorban / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 15-16. (Budapest, 1988)
I. RÉSZ - Új kórképleírások és betegségtani rendszerek
18 Comm. Hist. Ar ¡ s Med. Suppleme ñ nt ñ 15—16 szet, ha ráhagyjuk a dolgot, szép csendesen kisegíti a bajból, amibe belekeveredett. Szerencsétlenséget csak a mi izgékonyságunk, türelmetlenségünk okoz. Legtöbb ember nem a betegségébe hal bele, hanem orvosságaiba." 2 Lehet, hogy az utóbbi megállapítás így általánosítva túlzás volt, de tagadhatatlan, hogy a kor orvosi rutinját a hip er aktivitás és a merész beavatkozások jellemezték. A szóban forgó színdarabból is emlékezetes a medikusi típusválasz: ,,Elsőbe klis éiÿ adni, azután eret vágni, utoljára purgálni. " Mindez monoton refrénként ismétlődött a mindennapos gyakorlatban. Minél gondosabb volt az ellátás annál inkább. Feljegyezték, hogy XIV. Lajos 1647-től haláláig 2000 hashajtást, több száz beöntést, 38 vérvételt állt ki 3. A Napkirály odaadó, fegyelmezett páciens volt. Példamutató hősiességgel tűrte a véget nem érő kezeléseket, köztük műtéti beavatkozásokat is, amire még visszatérünk. A korabeli orvosok különösen a vérvételek tekintetében engedtek meg maguknak veszélyes túlzásokat. Még a nagy Sydenham is a radikálisok közé tartozott. Igaz, ő a vérvételek időpontját és mértékét igyekezett összehangolni a kórlefolyás dinamikájával és a beteg tűrőképességével, de ez neki sem sikerült mindig. ÚJ KÓRKÉPLEÍRÁSOK ÉS BETEGSÉGTANI RENDSZEREK A klinikai orvostudomány progresszióját ebben az időszakban egyebek között az új, az addigiaknál jóval igényesebb betegségleírások jelentették. A már említetteken kívül be kell mutatnunk néhány kiemelkedő teljesítményt. Giovanni Maria Lancisi (1654—1720) a vatikáni kúria orvosa, XI. Kelemen pápa kívánságára foglalkozott a hirtelen halált előidéző okokkal. Ilyen esetek ugyanis az 1700-as évek elején feltűnő gyakorisággal fordultak elő Rómában és nyugtalanították a lakosságot. Lancisi, aki nemcsak nagy klinikus, de kitűnő anatómus is volt, megállapította, hogy ilyen esetekben sokszor talált szív vagy aorta aneurizma repedést, ami a gyors és váratlan halált magyarázta. Az aneurizma keletkezését Lancisi, helyesen, az akkoriban igen elterjedt szifilisszel hozta oki összefüggésbe. A diagnosztizálásra a szegycsont kopogtatását is javasolta, sok évtizeddel Auenbrugger előtt. Egy másik korán jött, még nem bizonyítható feltevése volt, hogy a malária terjedési mechanizmusában a szúnyog lényeges szerepet játszik. Sokat boncoló kórházi orvos volt Raymond Vieussens (1641—1717), akinek a szív és aorta billentyűhibákról készült első szakszerű leírást köszönhetjük. Tünettani jellemzése lényegretörő. Ismerteti a betegek arcszínét, pulzusuk viselkedését, típusos magatartásukat. Kórleírásai és boncolási adatai is mintaszerűek. Vieussens emellett egy sokat forgatott és idézett idegrendszeri anatómiai tanulmányt is hagyott örökül. Az angol Richard Morton (1637—1688) híres tuberkulózis-traktátusa elsősorban tünettani értékű. A gümőkóros elváltozást a tüdőgyulladás egy speciális megnyilvánulásának tartotta. Figyelmet szentelt a betegség akut és krónikus formáinak. A svájci Johann Jakob Wepfer (1620—1695) az agyvérzésről írt igen értékes klinikopatológiai tanulmányt. A holland Frederik Dekkers (1648—1720) 1695-ben elsőként írta le, hogy a ,,sorvadásos" betegek viezeletében forraláskor tejszerű kicsapódás jelenik meg. Ezzel felfedezte a későbbi laboratóriumi vizsgálatok egyik rutineljárását. Dekkers emellett egy sajátságos noszológiai rendszerezést is kitalált. Azon az alapon osztályozta a betegségeket, hogy miként reagálnak a különböző gyógyszerekre. Ez a gondolat később a homeopatáknál is felbukkant.
