Antall József szerk.: Népi gyógyítás Magyarországon / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 11-12. (Budapest, 1979)

TANULMÁNYOK - Pócs Éva: A népi gyógyászat és néphit kutatásának határterületei

-68 Comm. Hist. Artis Med. Suppl. 11- 12 (1979) nem adod, akkor beteszem az égő tűzbe" — erre visszacserélődik a gyerek az igazira. Ezekből a történetekből nem tudhatjuk meg, hogy ténylegesen „visszaváltották"-e a gyereket és hogyan. A mai napig gyakorolt gyógymódok alkalmazásának tényleges mikéntje természetesen megfigyelhető a helyszínen. De nagyon kevés ilyen adat van birtokunkban a szájhagyományozott — múltbeli és jelenbeli — adatok tömegéhez képest, amelyekből a hiedelemvilág szerkezetére, működésérc nézve igen sok következtetést levonhatunk, csak éppen egy gyógyászatközpontú, orvosi szempontú kutatás számára mondanak keveset. (Ha pl. az a konkrét kérdés, hogy milyen elterjedt volt Magyarországon a satnya csecsemők kemencébe lökéssel vagy sütőlapátra ültetéssel történő „gyógyítása".) Másrészt a hiedelemvilág és a szájhagyományozás alkotta háttér nem ismerése ugyanilyen hátrány lehet egy adat értelmezésénél (pl. egy gyerek sütőlapátra ültetésének észlelése és regisztrálása az előbb említett körülmények ismerete nélkül). Azok a gyógymódok, amelyeket a mai napig (a közelmúltig) aktívan gyakorolnak, memorat-jellegű történetekben jelennek meg: családban történt konkrét eseteket mondanak el. Ilyen pl. a „szemverés"-nek tulajdonított bajok gyógyítása. A kisgyerek váratlan betegsége vagy akár sírós éjszakája elég volt a mágikus gyakorlat alkalmazására, főleg azért, mert igen eleven a mai napig a szemverés hatásába vetett hit. A „családi" memoratok általában eredeti funkciójában és mikéntjében közlik a gyógyítással kapcsolatos eseményeket; az eleven hittel és gyakorlattal összefüggésben nem elidegenített szinten (nem a boszorkánynak és más természetfeletti hiedelemalakoknak tulajdonítva), nem állítva új tematikus összefüggésekbe. Mindez a lényeges vonásokra vonatkozik, a történetek „kikerekítése" (pl. sztereotip kísérőelemekkel való ellátása) memorat-szinten is igen gyakori. Pl. elmesélik, hogyan fürdették a családban a „szemmel vert" kisgyereket, de három fürdőt említenek akkor is, ha csak egyszer fürdették. „Napkelte előtt" végezték az elbeszélő szerint, ha az esetleg délelőtt történt is; de a történet így „kerek". A szájhagyományozás bizonyos törvényszerűségei már memorat-szinten is megjelennek, csak itt a szöveg-értékek még nem elsődlegesek a hit-érték rovására; másrészt a hagyományos hit szerint háromszor kell fürdetni; tehát a hiedelmek megszabta norma jelenik meg az elbeszélésben, nem a tényleges gyakorlat. De mindez a memoratokban csak lényegtelen mellékmotívumokra vonatkozik (ha lényeges motívumokra is, akkor már hiedelemmondával van dolgunk). A szájhagyomány, hit és gyakorlat állandó kölcsönhatásával kell számolnunk. A szájhagyomány vissza is hathat a gyakorlatra; főleg a memorat-szintű szövegek, amelyek szorosabb kapcsolatban vannak vele. Elképzelhető pl. hogy éppen egy ilyen történet hatására fürdette valaki legközelebb háromszor gyermekét. Olyan bajok észlelésekor, amelyeknek nincs hiedelemháttere, ill. ismerik a baj valóságos okát (pl. vágott seb, kificamodott végtag) eléggé véletlenszerű volt, hogy „racionális" vagy mágikus gyógymódot alkalmaztak-e; ezek egyenértékűként, egyformán használhatóként éltek egymás mellett, a választás nyilván a gyógyító személy beállítottságától, ismeretanyagától függött. A gyógyításnak ezek a hiedelemháttérrel nem rendelkező mágikus módjai funkciójukban hasonlóak az első csoportba sorolt, mindennapi cselekményeket véletlenszerűen kísérő mágikus cselekményekhez. Kapcsolatokkal nem rendelkezvén a hiedelemvilág más területei felé, amelyek révén mindig újra aktualizálódhatnának, valószínűleg könnyebben ki is halnak (vagy már kihaltak) a népi hitvilágból, szemben a szájhagyományozás és hit síkján gazdag kapcsolatokkal rendelkező cselekményekkel, amelyek ezek állandó kölcsönhatásában hagyományozódnak, és szájhagyományként jóval túl is élhetik a tényleges gyakorlatot.