Antall József szerk.: Népi gyógyítás Magyarországon / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 11-12. (Budapest, 1979)

TANULMÁNYOK - Spielmann József: Történelmi reflexiók a népi orvoslás és az orvostudomány viszonyáról

48 Comm. Hist. Art is Med. Suppl. 11-12 (1979) sajátos és közös vonásait; a kölcsönhatást, mely az évszázadok folyamán szükségszerűen kialakult, s az egyes népi gyógyászatok egyedi vonásait. Azok ui. a népi kultúra és hitvilág ma is élő töredékei, s a tárgyi és szellemi néprajzkutatás hatókörébe tartoznak. E sajátosságok felderítésében az összehasonlító nyelvészet és néprajz, a régészet és az orvostörténelem egyaránt értékes segítséget nyújthat. Mert történelmi nézőpont és perspektíva nélkül sem népgyógyászatunk múltját, sem jelenét nem érthetjük meg.* * A szerző dolgozata első felében általában a népi orvoslásról, legalábbis az európai népi orvoslásról beszél. A második részben már jószerével csak a magyar népi orvoslásról, s azon belül is főként a népi gyógynövény ismeretről és felhasználásról. Az előbbi esetben téves általánosításokra alkalmat adó szükségtelen tágításról van szó. (Hiszen olyan eltérő pl. a mediterrán és az északi, a nyugat- és kelet-európai népi orvoslás: ezek a népek oly eltérő kulturális hatásoknak voltak vagy lehettek kitéve.) A második esetben — véleményem szerint helyesen — leszűkíti vizsgálódását a magyar anyagra: így az előbb említett hiba lehetősége csökken. További szűkítés történik azonban már eleve, amikor ismételten csak a népi orvoslás „tapasztalati és racionális magvá"-ról vesz tudomást. Nem csak azért, mert koronként és egyénenként más-mást tartanak racionálisnak, de azért is, mert — mint a szerző is írja — a kettő elválasztása lehetetlen, s mert nem csak az empirikusan igazolható hatott és hat (1. Ackerknecht). E tágítás ill. szűkítés oka kézenfekvő: nagyon kevéssé tudjuk, milyen volt a honfoglalás előtti, a középkori és a 17. századi magyar népi orvoslás. Csak a mai adatokból visszakövetkeztetve e korokra, igen súlyos tévedéseket követhetünk el. Terméketlen lenne a „melyik volt elébb, a tyúk vagy a tojás", a népi vagy a hivatalos orvoslás; melyik hatott (elébb) a másikra... stb. vitát provokálni. Ehelyett legyen szabad javasolnom a mai és régebbi korok népi orvoslásának intenzív, elfogulatlan és a priori feltételezésektől mentes kutatását. Akkor talán elkerülhetők lennének a régi, tiszteletre méltó szerzőktől származó, de nem mindig bizonyított vagy bizonyítható elméletek, sablonok, melyek elseje a szerző által is sokszor idézett „felülről leszivárgás". Mindaddig ui., amíg nem tudjuk, hogy Melius, Lencsés, Pápai Páriz külföldi forrásokból származó gyógymódjai mikor és hogyan, milyen úton-módon „szivárogtak le" (erre a szerző is utal), addig ez csak feltevés. Ha a korabeli írástudók számára és az egy főre eső kiadott könyvek számát nézzük, még nehezebb elképzelni. S mi volt, mi lehetett a könyvnyomtatás kora előtt? Mivel magyarázzuk a Schlägli, a Murmelius-féle; a soproni és a gyöngyösi szójegyzékek, a kolozsvári glosszák gazdag növénynév anyagát? Ismerve — és jobb hiján visszavetítve — a mai köznépi gyógynövény-ismeret pragmatikus voltát (hogy ti. csak azt ismerték és nevezték meg, amit tápláléknak, takarmánynak, festő-, és gyógynövénynek használtak); ismerve továbbá a pásztorok (Hermañ Ottó) és a rokon pásztornépek (Diószegi Vilmos) növényismeretét, kételkednünk kell abban, hogy csak a „versunkenes Kulturgut"-ból táplálkozott a magyarság és szomszédnépeink (gyógy)növény ismerete. Élesebben fogalmazva: ha a magyarság dallamait, nyelvét megőrizte, akkor miért éppen csak orvoslását, növényismeretét kellett reneszánsz szerzőktől kölcsönöznie? És: valószínűleg más a nagyasszonyok, nemesek, papok, tanítók szóban hagyományozott vagy kéziratos könyveikből, leveleikből megismerhető orvoslása és más a korabeli népi orvoslás. (Ehhez is lehetne recens párhuzamokat idézni.) A „gutá"-val sem állunk jobban: nemcsak azért, mert a feltételezett folyamat (átvette — áthasonította — majd ismét közeledett a hivatalos orvostudományhoz) túlságosan bonyolult; hanem azért is, mert sem nyelvészetileg, sem történelmileg nem igazolt a gutta (lat.) — guta (magÿ.) szó- és fogalomszármazás. Könnyen lehet ez is egyike azon conjectúráknak, melyek egyik műből automatikusan mennek át a másikba. Grÿñaeųs Tamás