Antall József szerk.: Népi gyógyítás Magyarországon / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 11-12. (Budapest, 1979)
TANULMÁNYOK - Spielmann József: Történelmi reflexiók a népi orvoslás és az orvostudomány viszonyáról
38 Comm. Hist. Art is Med. Suppl. 11-12 (1979) Az újonnan felfedezett és megismert földrészek gyógyszereiről szóló, XVI. századi beszámolók (Alpinus, Bon ¿us, Garcia da Orta) fokozták a kor tudós orvosainak érdeklődését saját országaik gyógynövényei és az azokat mindennapi gyakorlatukban lépten nyomon alkalmazó népgyógyászat iránt. Az egyetemes érdeklődésű reneszánsz tudósok elemzik a népi tapasztalat gyógyító eljárásainak racionális magvát, igyekeznek saját országuk flóráját felmérni. Az orvosi herbáriumok kora ez (Lonicerus, Fuchs, Bock, Matthiolus, nálunk Melius Juhász Péter), amikor a tudós orvos-botanikusok antik hagyományt és népi megfigyelést egyaránt kritikailag mérlegelnek s ezzel egyengetik a növénytan és az ésszerű orvostudomány továbbfejlődésének útját. De az orvosbotanika fejlődése sem ellentmondás mentes! Vannak, akik a signatura tanra alapozva, kifejezetten misztikus következtetésekhez jutnak. A fogyatékos kórélettani ismeretek miatt a kor orvosi herbáriumában a tapasztalati megfigyelések mellett jócskán akad ókori és népi babona. A XVI. században élt, a csillagjóslásnak is adózó Bartholomçųs Karrichter például úgy véli, Isten minden országban éppen annyi fajta gyógynövényt hozott létre, amennyire az ország lakosságának betegségei kezelésére szüksége lenne. Ezért teljesen fölösleges más országok gyógynövényeinek használata. Mások, ugyancsak a signatura tanból kiindulva, azt erősítgetik, Isten minden országot sajátos betegségekkel sújtott, de ugyancsak ő gondoskodott arról is, hogy minden vidéken éppen azok a gyógynövények legyenek bőven, melyek e kórállapotokat specifikusan gyógyítják. Érdekes, hogy ez a bizarr felfogás nálunk még a kifejezetten racionális és felvilágosult Csapó József Új füves és virágos magyar kert (1792) című művében is visszhangot vert. Csapó úgy véli, hogy isteni kegyelemből „minden fű különös nyavalya ellen hasznos" \ mi több minden ország sajátos betegségeit ellensúlyozandó, Isten mindenütt oly füveket is létrehozott, amelyek „éppen e betegségek nemeit" a leghatékonyabban kúrálják. A tengermelléki országokban bőven terem a torma, a skorbut gyógyszere, Amerikában a sarsaparilla, a vérbaj ellenszere, a mérgező növények eldugott helyeken, tavak közepén vagy magas hegyek csúcsán nőnek, hogy az emberek számára nehezebben megközelíthetők legyenek. Az orvosi felvilágosodás igyekszik kihámozni a népgyógyászat tapasztalati magvát a hiedelmek és a babonák világából. A XVIII. században annyira népszerű orvosi topográfiák programszerűen foglalkoznak a leírt tartományok, vidékek sajátos betegségei mellett, az ott dívó és használt népi gyógyító eljárásokkal. Igyekeznek szétválasztani az ésszerűt a babonától, az ocsút a pelyvától. Friedrich Hoffmann — a XVIII. század jeles német klinikusa — egyidejűleg hívja fel orvostársai figyelmét az ásványvizek elemzésétől elvárható terápiás hasznokra és a népgyógyászatra, amelyben — megítélése szerint — számos észszerű, tapasztalati megfigyelés rejlik. Ő maga a svéd „házipatikáról", kortársa, Johann Heinrich Lange pedig a braunschweigi népgyógyászatról ír figyelemreméltó munkát. William Wit heringnek 1775-ben sikerült egy, az angol népgyógyászatban használt növényi keverékből elkülönítenie az erőteljesen vizelethajtó hatású Digitalis purpurea porát, ma is egyik legmegbízhatóbb szívszerünket. Edward Jenner, a himlőoltás felfedezője (1798), eljárását angol fejőnők empirikus megfigyelésére alapozta. Mindez igazolta a felvilágosodás racionális hitű orvosainak meggyőződését, hogy a népgyógyászat misztikus eljárásai mögött olykor ésszerű megfigyelések rejlenek. (Itt jegyezzük meg, hogy Jenner könyvének megjelenését követően Európa más vidékein is leírtak népi himlőoltási eljárásokat, így Franciaországban Montpellier vidékén, Németországban Schleswig-Holsteinben, stb. Erdélyben Nyulas Ferenc (1802) és