Antall József szerk.: Népi gyógyítás Magyarországon / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 11-12. (Budapest, 1979)
TANULMÁNYOK - Gémes Balázs: A népi orvoslás kutatás aktuális problémái Magyarországon
26 Comm. Hist. Art is Med. Suppl. 11-12 (1979) Ha már a gyógyszereknél tartunk: nem tisztázott kellőképpen egy sor fogalom. Mint pl. a dózisok (D): a legnagyobb egyszeri (p. dosi) és a napi (p. die), a halálos (dosis lethalis) stb. Pedig a népi gyakorlatban nyilvánvalóan kialakultak ezek a fogalmak. Határozott összefüggés állapítható meg pl. az alkalmazott szer mennyisége és a kezelt ember vagy állat testsúlya, tömege között. Ki kellene munkálni olyan területeket is, mint pl. a népi toxikológia. Az így összegyűlő és a már korábban összegyűlt anyagot rendszerezni kellene, mint ahogy a hivatalos gyógyszereket is rendszerezik az érvényben lévő gyógyszerkönyvek. Bizonyos — bár nem kielégítő — előmunkálatokkal rendelkezünk már ezen a téren. 57 Minden közösségben éltek azok a (jobb kifejezés híján) alkotó egyéniségek: a gyógyító ember vagy asszony (Oláh Andor meghatározása szerint népi ,,általános orvosok"), illetve a különböző népi specialisták (füves-, kenőasszonyok, ráolvasok, helyretevők, csontrakók, foghúzók, köpölyözök, nadályosok, veszettorvosok stb.), akik a tudásanyag letéteményesei, alakítói, továbbvivői voltak. A szovjet folklórkutatások eredményeként született meg a közösségben munkáló alkotó egyéniség szerepének felismerése. A magyar néprajztudomány ezt a szempontot már korán felismerte, alkalmazta mint vizsgálati módszert, dialektikusan értékelve az alkotó egyéniség és közösség viszonyát. Legjobb megfogalmazását Ortutay Gyula adta 1940-ben:,,... az egyéniség és a közösség által őrzött hagyomány közt sajátszerű feszültség adja kezünkbe a kulcsot a népi kultúra lényegének megértéséhez." 5' /a Bár előfordultak hasonló törekvések a magyar népi orvoslás kutatásában, 57/ b ezeket mégsem sorolhatjuk egyértelműen az egyéniség-kutatáshoz, mert éppen a lényeget — egyén és közösség viszonya, a kettő egymásra hatása — nem tartalmazzák. A népi orvoslás kutatásában nagyobb szerepet, hangsúlyt kell kapnia tehát az egyéniségvizsgálatnak. A hagyományos keretek közt folyó, de az előbbi szempontok szerint egységesített és differenciált adatfelvétel lehetőséget ad korábban gyűjtött anyag értékelésére. Ezeken túlmenően azonban szükséges, hogy a jelenkutatás kerüljön előtérbe, melynek néhány szempontja már korábban felvetődött, 5 8 problematikája azonban csak az utóbbi időben bontakozott ki. Legjobb tudománytörténeti összefoglalását Voigt Vilmos adta. 5 9 Az említett szempontú adatfelvétel lehetőséget ad arra is, hogy a változások jobban megragadhatóak legyenek. A jövő kutatásainak tehát mindenképpen a változás-vizsgálatokra kell koncentrálnia. Erre a magyar néprajzi kutatásban Tálas¡ István hívta fel először a figyelmet: ,,Népünk művelődése a történeti néprajz tanulsága szerint állandó, mozgalmas fejlődés, teremtődés, alakulás dinamikus ráhatások stb. következtében, s előző évezredek, évszázadok, évtizedek művelődési szakaszai, a megiilepedettség közbülső, statikus, nyugalmi állapota előtti és utáni átmenetei mind az elfogadás és elutasítás, megtartás és átformálás folyamat részeit jelzik. A népi kultúra változásainak jelenben való vizsgálata részint tehát a múlt periódusainak megértéséhez és módszeres szemléletéhez nyújt hasz5 7 Magyary —Kossá Gyula, én. 57 / a Ortutay Gyula, 1978. 9. 5 7'º Vajkai Aurél, 1938/b., Grÿñaeųs Tamás, 1972-73. 5 8 Ez a terv először az 1940 —41-ben a Magyarságtudományi Intézet vezetőségéhez intézett memorandumban, és később ismételten megfogalmazást nyert (Ortutay Gyula, 1949). ^ 5 9 Voigt Vilmos, 1972.; Zsigmond Gábor, 1972. (L. még ezzel kapcsolatban a vitaülések anyagát: Fi¡ep Antal, 1973.; Palád'i-Kovács Attila, 1973.) A néprajzi jelenkutatás problémái: Filozófiai Szem/e, 1972.518-541.
