Antall József szerk.: Népi gyógyítás Magyarországon / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 11-12. (Budapest, 1979)

TANULMÁNYOK - Djacskov, V. L: Népi orvostörténeti emlékek az Ob északi völgyének őshonos lakosságánál

Djacskov, V. I.: Népi orvostörténeti emlékek. 243 A szovjet hatalom felszámolta azt a társadalmi és gazdasági talajt, amelyen korábban a vallási rendeltetésű faragóművészet fejlődött. A népek kulturális szintjének általános emelkedésével együtt megváltoztak az emberről, a társadalomról, a természetről kialakított fogalmaik is. Ma már kivesztek a használatból a szokásokhoz kapcsolódó rituális és kultikus maszkok. Főleg múzeumi gyűjteményekben, néha pedig a tájszínházak kelléktáraiban találhatók ilyenek (V. Akcorin, 1970.). Az osztjákoknál és voguloknál két típusú maszkszerű fejviselettel találkozhatunk: zoomorf fejdíszekkel és arcmaszkokkal. Az előbbieket a középkorban viselték, s a 19. századra teljesen eltűntek a használatból, létezésükről 18. századi irodalmi forrásokban találunk adatokat. Az utóbbiakat viszont jól ismerjük a 19. század¡ és 20. század eleji néprajzi anyagból. Mind a fejdíszül szolgáló, mind pedig az arcmaszkokat az úgynevezett medveünnepek, a tajga urának képzelt medve tiszteletére rendezett kultikus ünnepségek alkalmával használták. Az orosz és szovjet néprajzi irodalomban bőségesen vannak adatok az osztjákok, vogulok, permiek és több más kis északi nép medvekultuszára vonatkozóan. Ennek a kultusznak közös forrása az animizmus, az állatvilág nagytestű képviselőivel szemben táplált félelem, a hasznos állatok tisztelete s egészében a totemizmus és fetisizmus. Maszkban csak férfiak szerepeltek, még ha női szerepet kellett is játszaniok. Az ünnep egyszerre szolgált vallási, kultikus és szórakozási célokat. A résztvevők áldozatot mutattak be a megölt medvének, énekeltek, táncoltak, különféle, egyebek között vadászjeleneteket és pantomimjátékokat játszottak el. V. N. Csernyecov, az ismert szovjet néprajzkutató a következőképpen ír le egy medveünnepet, amelyen az 1920-as években a voguloknál jelen volt. A maszkos szereplők eljátszották, hogyan akadtak az erdőben a vadászok véletlenül „kisebbik testvérükre", hogyan „vetkőztették le", azaz nyúzták le a bőrét fejével együtt, majd vitték haza, ahol illendően fogadták és megvendégelték. Az ünnepség alatt énekeket énekeltek s elmondták a medve származását, elbeszélték életét. Az ősök tiszteletére többféle táncot is jártak. Úgy vélték, hogy némelyik ős zoomorf lény volt, ezért a szerepüket játszó alakoskodók állatmaszkot viseltek. Az eseményjáték és a tánc után meghatározott szertartásokat végeztek, majd elfogyasztották az elejtett medve húsát (Csernyecov, V. 1965.). Meghatározott időben, december végén vagy január elején tartották a medveünnepet, miután a vadászat dandárja véget ért; vagy pedig március 15-e után, amikor véget ért a vadászévad. Több faluból is összegyűltek. A vadász, aki a medvét lőtte, fogadta a vendégeket. Az érkezőket hideg vízzel fogadták, hogy tudatára ébredjenek, nem akárhova, hanem medveünnepségre jöttek! A főhelyen volt a medvekoponya, fémpénzzel, nyírhánccsal feldíszítve. Az asztalra többféle ételt raktak, csupa olyant, amit a medve „evett". Az első nap jelentette az ünnepség bevezetőjét. Másnap kezdődött „a művészeti program", az énekek, táncok s a vadászéletből merített jelenetek. Kiváló emlékezőtehetséggel kellett rendelkezni ahhoz, hogy valaki szórói-szóra elmesélje az írásban sehol nem rögzített mítoszokat, mondákat. A medvét kedveskedve, becézőñ szólították, nehogy megharagudják. Nem is medvének — mojpyr — szólították, hanem a gyengéd Pupi-medve (tkp. „vakvezető medve") névvel illették... Harsogott a zene, a kilenchúrú tor-hárfa, az öthúrú narsiuch-citera és a tumran nevű női ajakhangszer. Vadul lobogott a tűz lángja, szinte összefolyt a melódiával. A rangosabb vendégeket illatos teával kínálták, amit szederlevélből és nyírvízből főztek. Figyelemre méltó, hogy az Októberi Forradalmat megelőző években társadalmi mondanivalójú szatirikus jeleneteket is játszottak a medveünnepeken. Ezekben a je16*