Antall József szerk.: Népi gyógyítás Magyarországon / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 11-12. (Budapest, 1979)
TANULMÁNYOK - Oláh Andor: „Eddig dolgom után, ezután hitem után élek" — A magyar népi gerontológia tanulságai
198 Comm. Hist. Artis Med. Suppl. 11 — 12 (1979) „Mem tudok dolgozni. Vagy gyógyítok, vagy imádkozok valakiér. Mem húsból kell imádkozni, hanem teljes lélekből. Aki nem hiszi el, az vallja kárát. Nem kell míreg [ti. orvosság], mentsük a lelkeket, nehogy meghaljanak a kezünk alatt. Imádkozni kell. Mikor mennyei orvosra van szükség, akkor a földi orvos nem gyógyítja meg.'''' „Ha van neki [ti. az orvosnak] tudománya, akkor arra használja, hogy lelkeket mentsen.'''' Ő maga úgy menti, hogy pl. amikor egy lelkibeteg asszonyt kúrált, aki kizsákmányolta a nevelt lányát: „én bűnösnek találtam űtet. Vádolta a lélek, mer ingyen kívánta a más dolgát. Mindenhogy megmagyaráztam neki, hogy te vagy a bűnös. A lelkire beszéltem.'''' Szegény koldusnként élt ez az öregasszony düledező viskójában, viseltes, majdnem rongyos ruhában, rendetlen, szegényesen bútorozott szobában, nyugodt, derült, bizakodó, annyira gazdag lélekkel, hogy másnak is tudott adni lelkierőt, hitet. Mert képes volt a fordulatra: „Eddig dolgom után, ezután hitem [szellemi erőm, életem, képességem] után élek.'" Fábián Gábor így mondta el élete fordulatát, gyógyulását, bizakodásának, biztonságtudatának kialakulását, miképpen lett sír szélén álló, gyenge, beteg öregemberből egészséges, erős ember. „Három lépésre nem bírtam én egy kanta vizet odébb tenni. Semmit. Olyan erőtlen lettem. Olyan gyenge vótam, hogy nem bírtam odáig, az egésségházig elmenni." Az orvosi kezelés nem használt. Látomása volt ekkor egy napon, ahogy ősi mitologikus módon, táltos történetek módján elmondja. „Itten a Gőzöszúg há ųjjáñ jött egy... De ez még esteñdéñ vót mingyá. Még akkor félálomba se lehettem. Akkor odanízek, borzasztó nagy koromfekete felleg jön és látom hogyha megszürkül, meghalványodik és megáll ott. Hallgatok. Hogy mi is lehet az ? Mingyá gondoltam ... Emberalak. Nagy nagy kípe. Bizonñyára az Úrjézus lehetett. Akkor én szó lottam hozzá: Istenem, segíts! Hát hogyha így lehetne mér nem úgy teremtette má az embert, mint ahogyan a fát? Minél öregebb, annál erősebb?! És mikor elmondtam, szétoszlott, elment azonnal. Akar tetszik hinni, akar nem, attul kezdve én ember vagyok! Azután nekem az történt, hogy mostmá kezdtem javulni minden percbe. Mer mint ahogy elmondtam, én ebbe bíztam. Mert aki nem bízik, abban csalatkozik. Én csak mindig azt mondom, hogy Isten el ne hagyjon. Akkor nem fílek semmi ül." A reménység, bizakodás másik hangja egy dobozi öregasszonyé: „Mindig kifelé megyünk. Várjuk mindig a rossz után a jót." Más példa a megnyugvásra. Álmatlanság gyötörte, mint annyi sok öregembert. Nem aludt éjszaka „egy kummát se." Ahogy lefeküdt, úgy ébredt, nem jött álom a szemére. Mintha kő volna a feje alatt, nem párna. Egy vándor könyvárustól megvette a „Keresztyén Tanítás"-t. (Keresztyén tanítások és imádságok a keresztyénembernek külömb-külömbféle állapoti és szükségi szerint, melyeket vélek élni akaróknak lelki hasznára és épületére három szakaszban készített s kiadott Szikszay György. Budapest, Hornyánszky Viktor 1905.) „Lefeküdtem, elkezdtem olvasni. Olvastam, olvastam, addig olvastam, hogy elaludtam. De én reggelig, ha fel nem kőt az uram, akkor se kelek fel." Akit a reménység éltet és bizakodva-biztatva tevékenykedik (többnyire gyógyít) öreg létére, annak az esze se tompul meg. Igazolhatom, méltán mondhatta magáról a zsadányi öreg pásztor: „Mint mikor a patakba szakadva foly a víz, úgy ömlik belőlem a gondolat." És: „Már énnálam minden szó olyan, mint mikor az öreg fának gyümölcsei nem éretlenül hullanak le, hanem megéretten." Méltán nevezték és nevezik „tudósok"nak az ilyen öregeket. Ők, akik bízva bíznak, nem kívánják, nem siettetik, nem várják türelmetlenül a halált, de nem is félnek tőle, nyugodtan gondolnak rá és békésen mennek el azután,