Antall József szerk.: Népi gyógyítás Magyarországon / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 11-12. (Budapest, 1979)
TANULMÁNYOK - Kóczián Géza— Szabó István — Szabó László Gy.: A Helleborus- (hunyor-) fajok nép-gyógyászati felhasználására vonatkozó adatok
132 Comm. Hist. Artis Med. Su ppl. 11 — 12 (1979) Érdekes az Aumüller tanulmányában [3] közölt magyar szöveg is, amelyet Bencze József (Szombathely) küldött neki. A szöveg egy XVII. századból való kézzel írt gyógyszeres könyvből származik: „Ezt Ha etzetben, vagy mézes vízben egy éjjel és egy nap áztatod, jó abbul fél aranynyomnyit innÿa adni a keménytermészetű embernek bolondulás ellen, hideglölés ellen és aszukórság, vagy kektika ellen. A megtört hunyorral pogátsát sütni és azt olan szegletbe aprítani, ahol egerek vannak. Elvésznek. Ha pedig hájjal összekevered és tetves helyre teszed, a te tűt elveszejti. A porrá tört hunyort mindenféle eves sebre hinted, meggyógyítja. Fekete hunyor szárát megszárogatni és sebbe dugni, meggyógyítja. Jó purgatió is, ha megtöröd és borba keverek, hat pénz sullut megiszod, használatid. Aki a hunyort ruhabélésébe velehordozza, annak a méreg se árt. De ha valaki sokat eszik, megbolondítja. Ketske tej jó ellene illettkor." A közölt szöveg Melius De Veratro vero, részben De Veratro albo címek alatt írt szövegével egyezik tartalmilag. Nem lehet egyértelműen azt állítani, hogy a kézirat írója Melius Herbáriumát dolgozta át. Valószínűleg közös a forrásuk. Az is lehetséges, hogy nem ismertek pontosan minden növényt, és a hasonló elnevezésű növényekre vonatkozó ismereteket keverték. Etnobotanikai és népgyógyászati szempontból különösen értékes Sadler József 1824-ben megjelent Magyarázat a' magyer plánták' szárított gyűjteményéhez [28] című sorozatának 6. kötetében a pirosló hunyorról (Helleboruspurpurascens W. et K.) közölt leírása: „Ennek a szép növénynek is a gyökerét szedik öszve minálunk, ahol az igaz hunyor majd seholsem terem. Ez egy ujjnyi vastagságú tsaknem vizerányos gyökértöke, ame ly kívül barna, belől fejér és fás. Ebből igen sok függőleges alászálló barna hengeres vékony gyökeretskék származnak, melyek alól rostotskákkal vannak felkészítve. Az ize igen keserű, végtére tsipős, égető; a mi hazafiaink ezt a gyökeret egészen úgy használják, mint a fekete hunyorét, és hihető, hogy orvosi tulajdonságaira nézve hozzá majd hasonló is. Buda, Szt Endre, Pilis s. t. h. körii! a pásztorok ezzel a növénnyel mint helybéli ösztönző szerrel úgy élnek, hogy az előre etzetben megáztatott gyökeret a tehenek nyakának a bőrébe tsinált bévágásba beledugják, három nap után kiveszik, és az ösztön által oda tsalogatott és öszve tolđult vizes nedvességet kibotsátják. A pompás virága miatt az ékes kertekbe még pedig az árnyékon lévő virágos ágyakba megérdemli a felvét elétÿ Sadler tehát elsők között írja le magyar nyelven a Helleborus gyökér ingerterápiás, állatgyógyászati alkalmazását. Pontosan leírja azt is, hogy a hivatalos drog helyett a Helleborus purpurascens W. et K. gyökere kerül felhasználásra. A hunyor ingerterápiás felhasználását megemlíti Kovács Jenő Állatorvosi gyógyszertan című könyvében [13]: „A fekete hunyort »tályoggyökér« néven népies szerként néha még ma is használják." Mint már leszögeztük, a fekete hunyor nálunk ritka dísznövény, így valószínűleg a nép azokat a fajokat használja, amelyek spontán is előfordulnak hazánkban. Rácz et al. 1975 [17] a következőket írják az erdélyi illetve romániai felhasználásáról: „Helleborus purpurascens W. et K. ... pirosló hunyor, papmonya... Szívre ható glikozidokat és erősen izgató hatású mérgező szaponinokat tartalmaz. Egyes országokban szívszerek előállításçira szolgáló gyógyszeripari nyersanyag. Nálunk a népi állatgyógyászatban használják: sertések, juhok fülébe húzzák, szarvasmarhák, lovak húsciba szúrják egyes fertőző betegségek megelőzése céljából. Helyi gyulladást idéz elő, mely fokozhatja az állat szervezetének ellenállását (ingerterápia)." A nép tehát azokat a hunyor-fajokat alkalmazta gyógyító szerként, amelyeket a környezetében megtalált.
