Antall József szerk.: Képek a gyógyítás múltjából / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 5. (Budapest, 1972)

Képek a gyógyítás múltjából (kiállítási vezető)

20 említést érdemel a nagy tudományú és messze híres Petrus Andreas Mathiolus füvészkönyve (Kreutterbuch. Frankfurt, 1586). A könyvek fölött ismeretlen flamand mester a XVII-XVIII. század fordulóján festett képe, a Lándzsás operáció látható. (15. ábra) 2. Orvosi gyakorlat a XVI-XVII. században A Gersdorff Feldtbuch der Wundtarzney (1517) című könyvében található vérzéscsillapítást ábrázoló metszete mellett állítottuk ki azokat az égetővasakat, amelyeknek formája alig változott a középkortól a XIX. század elejéig. A háborúk leggyorsabban megérlelődő „haszna" a sebészet ugrásszerű fejlődésében jelentkezett. Ezt a megállapítást Ambroise Paré (1510-1590) életműve igazolja. Paré hosszú életét végigkísérik a háborúk, így a sebészet mesterévé - adottságain kívül - a harctéri gyakorlat tette. Nem volt tanult ember, latinul sem tudott, a klasszikusok semmit sem jelenthettek számára. Nagyságát és elismertségét jellemzi, hogy 1554-ben mégis kinevezték a Collége Saint-Come fősebészévé. A tapasztalat és a véletlen vezette ahhoz a felismeréshez, hogy a lőtt sebek más jellegűek, mint a mérgezettek, és kiégetés nélkül gyorsabban gyógyulnak. Ebben a kérdésben nem kisebb tekintéllyel, mint a pápa udvari sebészével, Giovanni de Vigóval állott szemben. Vesalius párizsi tanára, Jacques Dubois, kinevezte proszektorrá (kórboncnok), de Paré nem vette át Dubois Galenusra alapozott anatómiai nézeteit, hanem 1555-ben nyíltan a vesaliusi tanok követőjévé vált. Paré másik nagy vívmánya az volt, hogy kiemelte a feledés homályából és a gyakorlatba újra bevezette az erek lekötését. Parét tekinthetjük a modern sebészet úttörőjének. Chirurgica Opera (1582) című műve mellett trepánt (koponyafúrót) és csontkorong-kiemelő állványt mutatunk be. (16. ábra) E korban a sebészek, akik az orvosi hierarchia alsó fokán helyezkedtek el, gyakorlati képzést a borbélymesterséggel kapcsolatban kaptak, és csak manuális gyógyító tevékenységet folytattak. A medikusok viszont az egyetemen szerzett természettudományi alapokon álló ismeretek birtokában leginkább a mai belgyógyászathoz hasonló munkát végeztek, és általában komoly irodalmitudományos munkásságot fejtettek ki. A kor másik orvosi nagysága, Paracelsus, teljes nevén Philippus Aureolus Theophrastus Bombastus Paracelsus ab Hohenheim (1493-1541), akinek ellentmondásokkal teli alakjával az orvostörténészek századok óta foglalkoznak. Az univerzális ember klasszikus képviselője volt: orvos, természettudós, filozófus, teológus; könnyebb felsorolni azt, amivel kalandos életútja során nem foglalkozott. A medicinán belül majdnem „specialista" jelleggel művelte a sebészetet, az anatómiát, a kórtant, a botanikát, a farmakológiát. Fracastoro után elsőként - jóval Ramazzini előtt - írt a foglalkozási betegségekről, és külön munkát szentelt a bányászbetegségeknek. Az alkímiát - aranycsinálás helyett - a gyógyszer-