Varga Lajos: Az Országos Közegészség Tanács kiemelkedő orvos tagjai (1868—1893) / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 2. (Budapest, 1964)

Markusovszky Lajos

1892-ben ment nyugdíjba. Az orvosi kar nem sokkal azután tiszteletbeli tanárrá választotta. Eredményekben gazdag életének munkásságát és jellemvonásait a következőkben lehet összefoglalni. Elsőként említjük az állhatatosságot, sokoldalúságot és nyíltságot. Azok, akik az 1850-es évek német szellemének uralmát a bőrükön érezték, tudták, hogy az akkori irodalom barátainak nemcsak a vállalt nehézségekkel, hanem a kérlelhetetlen előítélettel is meg kell küzdeniök. Markusovszky nem csüggedt és megérte azt, hogy az Orvosi Hetilapot, amelyet később már az ifjabb nemzedék lelkes gárdája is támogatólag vett körül, a külföld is elfogadta, méltányolta. Éspedig nem is az utolsó helyen. Markusovszky Eötvösnek kedvelt embere volt. Eötvös halála után épp oly kitüntető bizalommal ragaszkodott hozzá annak családja, akár csak életében Eötvös maga. Nemcsak háziorvosnak, hanem a család közvetlen tagjának tekintették. Eötvös utódja, Trefort, akihez Markusovszkyt sógorsági kötelék is fűzte, szintén melegen ragaszkodott hozzá. Szerette, becsülte őt. Trefort minisztersége utolsó éveiben már nemcsak az orvosi egyetemek ügyeivel foglalkozott, hanem a minisztérium egyetemi ügyosztályának vezetőjeként a többiével is. Közlékeny nyíltsága tette, hogy társaságban egyike volt a legkedveltebbeknek és mindenki, akivel bel- vagy külföldön érintkezett, az első találkozáskor felismerte benne a jelentékeny embert. A mézesmázaskodás nem volt természete. Az emberekről és a tárgyakról köntörfalazás nélkül szokta megmondani véleményét, sem durva, sem cinikus azonban sohasem volt. Még öltözetében is csak az egyszerűt kedvelte. Szíve tele volt emberszeretettel. Egyetlen emberfajtától irtózott: a léhák és hypokraták fajtájától. Munkabírása rendkívüli volt, annak ellenére, hogy sokat betegeskedett, állandó álmatlansággal küzdött és gyakori kínzó fejfájások gyötörték. Akárhányszor egy adag morfin befecskendezésével kellett megszereznie a lehetőséget a tovább dolgozáshoz. Korányi Frigyes, jó barátja és harcostársa a következőképp jellemezte: ... „Elmondom, hogy milyen embernek ismerem én ötét. Hallotta-e valaki, hogy ö a magyar hazának dicséretet zengett volna, hallotta-e hogy magyar genialitásunknak, vitézségünknek, pengő sarkantyúinknak és színgazdag vitézkötéseinknek tömjénezett volna? 189