Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 234-237. (Budapest, 2016)
KÖZLEMÉNYEK - Kapronczay Károly: Adatok a hazai orvosképzésben résztvevő zsidó hallgatókról a 18/20. században
80 Comm, de Hist. Artis Med. 234-237 (2016) tak többen. A hároméves sebészképzés hallgatóinak száma ennek többszöröse volt, aminek valószínűsíthető oka lehetett, hogy egyetemi felvétellel szemben itt kisebbek voltak a követelmények, például nem kellett latinul tudni, a természettudományi tárgyakkal szembeni kívánalmak sem voltak magasak. A tandíj sem volt magas, igy a szerény körülmények között élő családot sem terhelte meg nagyon. A sebésztanfolyamokon inkább gyakorlati képzés folyt, ez tette alkalmassá a végzett sebész-szülész mestereket a vidéki gyakorlatra. Azonban ez a szakmai felkészítés a 19. század derekára már nem volt elegendő a gyorsan fejlődő orvostudomány követelményei szerint, mindez az orvosképzés teljes átalakítását és reformját igényelte. Az 1840-es években már gyorsan apadt a sebészhallgatók száma, mind többen az orvosképzésben vettek részt. Az orvostanhallgatók száma és ezen belül a zsidó vallásúak aránya érezhetően emelkedett, úgy 4.6 %-ot tettek ki. Ok azok, akiknél az egyetemi matri- kulában az izraelita vagy a mózeshítű bejegyzést találjuk. Már a reformkorban tapasztalható, hogy a végzett orvosok közhivatalok (pld. hatósági, kórházi, katonai orvos) elnyerésére törekedtek, de az 1868. évi zsidó emancipációs törvény elfogadásáig erre nem nyílt lehetőség, ezért magánpraxist vállaltak, vagy saját vallásuknak megfelelő beteggyógyító és gondozó szervezetekben tevékenykedtek. Ezért jelentős mértékű lett a „kitérés”, valamelyik keresztény felekezethez való áttérés. Itt kell említeni a Kornfeld-Korányi családot, vagy Arányi Lajost, a pesti orvosi kar kórbonctan professzorát, aki Mózes hitű Lostajner Lajosként végzett 1836-ban, azt követően változtatta meg nevét és katalizált. A későbbiekben fontos szerepe lett a Purjesz-családnak, hogy csak a legkiemelkedőbbeket említsük. Ebben az időben az egyetemi tanszemélyzetnél - a II. Ratio Educationis rendelkezése nyomán - szigorú szabályzat szerint határozták meg a tanárok vallási arányát. Csak példaként: Korányi Frigyes családja 1837-ben Egerben tért át a katolikus vallásra, viszont 1863- ban Korányi Frigyes áttért a református hitre, hogy ennek a „kontingensén” kinevezzék egyetemi tanárnak. Ezen a szigorú szabályon módosítottak az 1868. évi emancipációs törvény életbeléptetése után, a zsidó vallásúaknak is biztosítottak két helyet. Természetesen ennek is lettek szenvedő alanyai, említhetjük talán Stiller Bertalant, Benedickt Henriket, akik éppen a szűkre szabott arányok miatt nem lehettek egyetemi tanárok. A budapesti Zsidó Kórház megépítése után olyan főorvosi kar formálódott itt, amelyet - minden negatív, pejoratív él nélkül - zsidó orvosi karnak is neveztek. Az akkori tudományos minősítés szerint megfelelő tudományos munkásság felmutatásával el lehetett érni az egyetemi magántanári, címzetes egyetemi tanári vagy a nyilvános rendkívüli professzori címet, amely pozícióknak komoly tekintélye volt. Az előbb említett zsidó kórházi főorvosi kar majd minden tagja ilyen szakmai címekkel rendelkezett. A kiegyezés után a magyar kormány célul tűzte ki az ország közegészségügyének teljes átalakítását, ami érintette - az egészségügyi infrastruktúra felépítése mellett - az orvosképzés átfogó reformját, az ország betegellátásához szükséges orvoslétszám kinevelését. 1874-ben megszületett az egyetemi reform, megszüntette a korszerűtlen sebészképzést, két orvosi karon (Budapest, Kolozsvár) évente 400 orvost avattak, sőt még két újabb egyetem megalapítása is napirenden szerepelt. A két orvosi karon 1896-ban összesen 465 zsidó vallású hallgató tanult, a Magyarországon praktizáló orvosok - 4564 fő - egyharmada izraelita volt. Ekkor a bécsi egyetem orvosi karán 34 magyarországi zsidó orvos működött. Az első világháborút megelőző, 1910. évi országos statisztikai felmerés szempontunkból rendkívül értékes adatokat közöl. Ekkor a magyar korona területén 4674 orvos működött,
