Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 234-237. (Budapest, 2016)
KÖZLEMÉNYEK - Kicsi Sándor András: A denevér a magyar néphitben és népi gyógyászatban
110 Comm, de Hist. Artis Med. 234-237 (2016) Fonoszemantikai szempontból maga a denevér szó is érdekes: csupa semleges - se nem mély, se nem magas - magánhangzóból áll, s némi ikonocitás is kimutatható benne. Újabban elsősorban Robert Vágót követve - de a gondolatot Verseghy Ferencig) 1818) visszavezetve - a magyar magánhangzóknak három osztályát szokás megkülönböztetni, mégpedig nem egyszerűen magasakat és mélyeket, hanem mélyeket, azaz egyértelműen hátulképzett magánhangzókat (u, ú, o, ó, a, á), magasakat, azaz előlképzett és kerekített magánhangzókat (ü, ű, ö, ö), továbbá semlegeseket, azaz kerekítetlen előlképzetteket (/', í, e, é\ Siptár 1984). Ennek az osztályozásnak a szellemében a denevér semleges (se négylábú, se madár) mivoltát kifejezik elnevezésének semleges (sem nem hátulképzett, sem nem kerekített) magánhangzói. A természetmagyarázó állatmese egy típusa, amely egyben ezópusi, oktató vagy tanító mese, fabula is, a denevér bizonyos tulajdonságainak eredetét magyarázza. (Az ezópusi mesékről: Voigt 1981.) A mesetípus állandó szereplői: a denevér, a négylábúak, a madarak, invariáns cselekménye pedig az, hogy a denevér kedvére cserélgeti hovatartozását a két csoport között, de lelepleződik. A fabula Európában tudomásom szerint Aesopusnál évszázadokkal később, a középkori állatmesék egyik fő forrásában, a Kr. u. 5. századból Romulus neve alatt fennmaradt, 98 állatmesét tartalmazó gyűjteményben bukkan föl. A fabulában a négylábúak és a madarak háborújakor a denevér az utóbbiak táborából átállt a győzni látszó négylábúakhoz. Végül azonban mégis a madarak győztek, kiközösítették az árulót, és arra ítélték, hogy éjjel repdessen, tollatlanul. A történet szerepel az ezópusi mesék korai magyar fordításai között is: Pesti Gábor 34. fabulájában (A madarakról és vadakról, 1980: 61-62, ahol a neve puptenevere) és Heltai Gáspár 35. fabulájában (A négylábú lelkes állatokról s a madarakról és a puppeneuerről, 1980: 75-76, ahol olvasata minden bizonnyal puppenevér; idézi a mesét Heller Bernát is, 1996: 70). Ez a mese számos nép folklórjából ismeretes, megvan például az afrikai Apáknál, ahol szintén kifejezi a denevér besorolásának zavarát (Willis 1974: 47—48). A hauszáktól is ismert az a mese, hogy a denevér se a négylábúaknak, se a madaraknak nem fizet adót (Augustinné 1988: 410-411). Egy párhuzamos kínai népies elbeszélésben a denevér se a madarakkal nem ment el a főnix születésnapjára, se a négylábúakkal az egyszarvúéra; először arra hivatkozva, hogy ő négylábú, másodszor arra, hogy ő madár. Kétszínűsége természetesen itt is megbotránkoztatta az állatokat (Eberhard 1983: 88). Egy másik kínai mesében a denevér a holló és a szarka között szított perpatvart, de a madarak királya, a főnix összehívta a madarak tanácsát igazságot tenni, és kiderült ármánykodása. A madarak kiközösítették, mire szégyenében kivonult az erdőből és azóta is csak éjjel merészkedik elő (Schwarz, hrsg., 1981: 45—48). A denevér kettős természetéről szól Cao Zhi (192-232) Bianfu fu (‘Denevér fű’) című verse is, amelyben kijelenti: “alkata rendellenes jellege hamis" (Schwarz, Hrsg., 1981: 494). Mivel azonban a ‘denevér’ és a ‘szerencse’jelentésű szók a kínaiban homonimák (fu), a denevér Kínában szerencsejelkép. A képzőművészetben mindig reptében ábrázolják. A vörös (hong) denevér (fu) megnevezés hasonlóan hangzik, mint az óriási (hong) szerencse (fu), s a néphitben ennek is jelentősége van. Az öt denevér (wu fu) “ötszörös szerencse” (szintén wu fu), azaz az öt áldás (magas életkor, gazdagság, egészség, erény szeretete, természetes halál) megtestesítője (Eberhard 1988: 88, Miklós 1973: 157). A homonimikus ütközések természetesen a denevér más szimbolikus szerepét is magyarázhatják, ám a kínaiban ezen állatnak a szerencsével való kapcsolata jól látható.
