Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 230-233. (Budapest, 2015)
KÖZLEMÉNYEK - Kapronczay Károly: Az állami egészségügy formái a balkáni országokban a 18-19. században
66 Comm, de Hist. Artis Med. 230-233 (2015) javító intézkedéseket hozott: kötelezték a városokat/településeket orvos tartásra, vizsgázott bábák alkalmazására, gyógyszertárak létesítésére, a közterek és utcák tisztán tartására. A fejedelmi udvar mellett működött egy orvosi hivatal, amelynek vezetője az udvari főorvos volt. Feladatköre szinte azonos volt a Monarchia közigazgatásában működött hasonló tisztségviselő felelősségi körével. Ez vonatkozott a járványok idején meghozandó intézkedésekre is, amelyek végrehajtásában igénybe vehette a hadsereget. Az önálló Szerb Fejedelemség megalakulása után valóban gyors ütemben folyt a közigazgatás, az oktatás és az egészségügy megszervezése. Amig például a bolgár állam megszervezésében nagy szerepet játszott Oroszországnak, addig a szerbek mindent önállóan valósítottak meg. A századfordulón megalakult a belgrádi egyetem, emellett húsz magas színvonalú gimnáziummal, egy műszaki főiskolával, három tanító-, és két tanárképzővel, 23 kereskedelmi és ipari munkásképzővel, öt felsőbb leányképzővel, katonai akadémiával, görög keleti papi szemináriummal és 1296 elemi iskolával rendelkeztek. Ennek ellenére az analfabéták aránya 90 % volt, ami az akkori Európában az egyik legnagyobbnak számított. A szerb hadsereg fejlett egészségügyi szervezettel rendelkezett, szakállománya (katonaorvosok, felcserek, segédszemélyzet) főleg külföldiekből állt. Hat helyőrségi kórháza szükség esetén a polgári lakosság rendelkezésére is állt, az egyes alakulatok katonaorvosai a polgári lakosságot is ellátták. Az ország egészségügyi helyzete lassan javult, 1910-ben a szerb királyság mindössze 24 ezer betegággyal rendelkezett, amely 68 kórház között oszlott meg. Ezek többsége 30 - 40 ágyas kis kórház volt. Az önállóság teljes visszanyerése után több külföldön működő jeles szerb orvos visszatért Szerbiába, ezek többsége az egyetemen és az orvos- egészségügyi képző iskolákban tanított, klinikákon gyógyított. Horvátország A délszláv térségben legnagyobb orvosi múlttal Horvátország rendelkezik, amely az első világháború végéig egy közös államban élt Magyarországgal. A két terület gazdasági, kulturális és oktatási fejlődése sokban azonos vonásokat mutat. A legnagyobb, legrégibb orvosi kultúrára Zágráb tekint vissza, ahol a zágrábi püspökség 1453-ban megalapította az 50 ágyas Szent Erzsébet kórházat, de a ferencesek és a bencések is foglalkoztak betegápolással. A hor- vátok lakta területen a legnépszerűbb szerzetesrend a ferencesek voltak, akik számos helyen tartottak fenn betegházakat, gyógynövénykerteket, sőt patikákat is működtettek. Zágrábban 1796-ban felépült az 500 ágyas városi kórház, amely 1931-ben - városrendezés miatt - lebontásra került. A horvát bánságban már a 19 század elején szétválasztották a betegápoló kórházat a szegényháztól, osztályrendszerü (betegségek szerint elkülönített) intézménnyé tették. 1804-ben Zágrábban megnyitották az irgalmasok 100 ágyas kórházát, amely a város férfi betegei, a ferences nővérek betegháza a női betegek számára állt rendelkezésre. A zágrábi önálló orvosképzés kezdetét a helyőrségi kórházban folyó katona sebészi (felcser) képzés jelentette, bár a horvát orvosok elsősorban Grázban és Bécsben tanultak, majd a magyar orvosi kar megnyitása (1769) után jelentős számban tanultak Magyarországon is. A zágrábi egyetem tulajdonképpen magját a jezsuita iskola jelentette, amelynek kapuit 1606- ban nyitották meg. Ezt a jezsuita kollégiumot 1622-ben teológiai, 1662-ben filozófiai, és 1674-ben jogi karral egészítették ki. A zágrábi püspök közbenjárására Mária Terézia 1769- ben Királyi egyetemmé alakította át. Orvosi kart nem szerveztek, bár a bölcseleti karon folyt
