Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 226-229. (Budapest, 1914)
KÖNYVSZEMLE
302 Comm, de Hist. Artis Med. 226-229 (2014) az emberi testet óraműhöz, mechanikus gépezethez hasonlítja. Utóbbi elvnek sok orvos követője ismeretes, Henricus Regius (1598-1679), Christian Vater (1651-1731), Alfonso Borelli (1626-1691) és Giorgio Baglivi (1668-1707), stb., majd a két 18. századi összegző: Hermann Boerhaave (1668- 1738) és Friedrich Hoffmann (1660-1742), nem is beszélve a végletekig elmenő Julien Offray de La Mettrie (1709-1751) ember-gép elméletéről. A szilárdkórtan lényegi megismerésének folyamatában korszakos jelentőségű volt a mikroszkóp használatának terjedése, a szabad szemmel nem látható szilárd részecskék tanulmányozásának lehetővé tételével. Nem szóltunk még a jatrokémiáról, amelynek eredete ugyan Paracelsus munkásságához kötődik, mégis a hagyományokkal először szakítani próbáló Johan Baptista Van Helmont (1580-1644) érdeme. A jatrokemia empirikus irányzatához tartozott Franciscus de la Boe Sylvius (1614-1672) és Thomas Willis (1621-1675). A század harmadik, nagy hatású elmélete Georg Ernest Stahl (1650-1734) animista- vitalista teóriája, amely a mechanojatrikus elméletekkel szemben, vagy még inkább azok kiegészítéseként jött létre. Lényege, hogy a test működését kizárólag a mechanika és a kémia törvényszerűségei alapján lehetetlen meghatározni, bár ezt a magyarázatot alapvetően elfogadta, de mindemellett egy lényegét illetően immateriális erő (principium) létét hangoztatta, amely mindezt összetartja, a harmonikus működést irányítja. Stahl animizmus-vitalizmus elmélete az orvosokat egészen a 19. századig nagyban befolyásolta, a filozófusokat is vitákra ösztönözte. Ebben a vonatkozásban elsődlegesen Nicolas Malebranche (1638-1715) és Leibniz nevét kell említeni, utóbbi személyes kapcsolatban állt Stahl-al, és hosszas vitákat folytattak. Leibniz mozgalmas pályafutása — amelyet itt nem kívánunk részletezni - során olyan körökben fordult meg, korának azon jelentős tudósaival kötött személyes ismeretséget, folytatott évtizedekig tartó tudományos levelezést, amelyek kivételesen sokoldalú gondolkodóvá, tudóssá érlelték. A matematika és a filozófia mellett az orvostudomány foglalkoztatta leginkább, kiindulópontja kétségtelenül természetfilozófiai elmélete volt, de kiterjedt az orvoslás gyakorlatára és az egészségügyi szervezésre is. A tudománytörténet-írók mindenekelőtt Leibniz filozófiai és matematikai munkásságát tárták fel, az orvoslásra vonatkozó kutatásaival, e témára irányuló müveivel mindez idáig nem foglalkoztak kellő hangsúllyal, nem méltatták érdemeinek megfelelően. Orvosi tanulmányait - bár nem készült orvosi pályára - már egész fiatalon elkezdte, komoly szakirodalmi tájékozódásáról készített, több mint 300 lap terjedelmű feljegyzései bizonyítják ennek színvonalát. Leibniz egyértelműen laikusnak tartotta magát az orvoslásban, mivel kizárólag az orvoslás elméletében képezte magát. Ezt azonban a tudomány szemszögéből nem érezte hátránynak, mondván, hogy az elfogulatlan gondolkodás nem hagyományos utakra, új felismerésekhez vezethet. Az autodidakta - írta - ha alaposan felkészült és új gondolatai vannak a „tudományos fejlődés fermentuma” lehet. Leibniz érdeklődését a fentiekben jellemzett orvosi irányzatok - kemiatria, mechanojatria, animizmus, mikroszkópos kutatások - foglalkoztatták, az irányzatok legfőbb teoretikusaival (van Helmonttal, Stahlal, Friedrich Hoffmannal, Marcello Malpighivel) intenzív tudományos levelezésben állt. Orvosi ismeretei és természetfilozófiai szemlélete vezette annak felismerésére, hogy mi a szerepe a test és a lélek harmonikus egységének az
